Lea az erkély korlátjának támaszkodott és kifelé bámult. Az eső még a tetőn kopogott, de már nem dühöngött, csak nyúlt, csöpögött, mint egy elkésett sírás. Nem vette észre, amikor Luca nesztelenül mellé lépett kezében két bögre forró teával. Ha sejtette volna, biztosan meglepődik, hiszen nem ismerték egymást, és a tea se volt indokolt a vendég részéről, még ha beszélgetést is akart kezdeményezni. Az egyiket átnyújtotta, a másikat letette maga mellé a korlátra. Ha méreg lenne benne, pontosan így hálózná be ő is az áldozatot, gondolta, de nem volt kedve mosolyogni.
– Szükségünk van egy kis melegségre – mondta a másik. – Hideg van a házban, mintha képtelen lenne felmelegedni, mert megszokta, hogy nem használják.
Nem válaszolt. A szeme sarkából látta, hogy a lány mellé könyököl és a sötét erdőt bámulja.
– Sose értettem, miért vesz meg valaki ilyen házat. Eldugott és hátborzongató…
– Valaha az apámé volt, régi nyarakon járunk ide, akkor nem volt ilyen. Később eladta.
– Ilyen?! Ijesztőt akartál mondani? – Luca belekortyolt a teába és lassan felé fordult.
– Persze, csak a gyerekkori emlékek mindent megszépítenek, de egyszer felnövünk, és látjuk, hogy amit különlegesnek hittünk, nem más, mint egy penészes romhalmaz.
Csend lett. Lea elfordult, de Luca nem ment el, bármennyire is szerette volna.
– Sajnálom, ha túl direkt voltam – mondta. – Csak tudod, az ember könnyen átlát a dolgokon, ha megtanul olvasni a jelekből. Dia is feszült, mintha félne valamitől. Vagy valakitől.
Lea nem akart belemenni ebbe a beszélgetésbe. Zavarta a másik jelenléte, a piercinges szája, a tolakodása, és nem vallotta be magának, de félt.
– A bátyám bár nem volt tökéletes, de gonosz sem volt. Csak túlságosan szenvedélyes és öntörvényű. Néha az embereket félreértik vagy félrevezetik, nem gondolod?
– Mire akarsz célozni?
– Semmire! – A hideg mosoly, ami megjelent az arcán épp az ellenkezőjét mutatta. – Csak beszélgetünk egy régi házban egy viharos hajnalon. Egy igazi elzárt világban…
Azzal elnézett a távolba és megfordult.
– De ne aggódj – suttogta halkan-, egyszer minden titokra fény derül! Megreccsen, ahogy az ócska padló deszkáinak egyike, ha rálép az ember…
Lea megremegett. Mi volt ez, ha nem burkolt fenyegetés? Luca megfordult és halkan, ahogy érkezett, el is tűnt.
Mikor egyedül maradt, akkor vette észre, hogy végig úgy szorította a bögrét, hogy ujjai kifehéredtek. A tea kihűlt, a csend élesebb lett, és lassan újra kivilágosodott, ami azonnal barátságosabb színben tüntette fel az erdőt. Lucáék is mindjárt elmennek, nyugtatta magát, hiszen azt mondták, nem maradnak, miért is tennék? Megkönnyebbülten sóhajtott fel, főleg, amikor egy mókust pillantott meg kéznyújtásnyira az egyik fán. Üres tekintettel bámult rá, de nem mozdult. És ekkor, ebben a viszonylagos nyugalomban sikítás rázta meg a környéket. Hangos, rövid, de mindent betöltő sikoltás, ami csak azért nem volt dermesztő, mert a napsugarak enyhítették a rémületet a fák lomjai között. A mókus azonnal eltűnt, Lea pedig csak azért nem ejtette el a bögrét, mert mintha számított volna rá. Egy kortyot sem ivott belőle, csak letette, és belépett a tolóajtón, ahol Lucán és Mikin kívül nem látta a másik kettőt.
– Hol van Dia? – kérdezte ijedten.
– Nem tudom! – hebegte Miki fehér arccal. – Bence sincs itt.
Luca megrázkódott. Mint egy életre kelt báb, akinek kicserélték az elemet a hátában, úgy rohant ki a bejárati ajtón. A másik kettő utána. Le a lépcsőn, éppen azon, amelyen Dia valamikor elindult, és ahonnét Szabolcs lezuhant. A nedves köveken azonnal megcsúszott, és ha Miki nem kapja el, ő is lezuhan.
– Óvatosan! Nem kell több baj!
– Dia! Merre vagy? – kiáltotta Lea, de választ nem kapott.
– Benceee! – üvöltött fel Luca. – Válaszoljatok már!
A lépcső aljában azonnal megpillantották a reszkető lányt, aki nem fordult feléjük, hanem egyenesen lefelé bámult, ahogy tizenöt éve. Minden pontosan olyan volt, mintha az események megismétlődtek volna. Épp csak akkor nem esett.
– Jól vagy? – Miki elkapta a karját, de a lány nem felelt, csak fejével a mélybe mutatott.
Odalent a fiú furcsán kicsavarodott teste hevert, egyik karja természetellenes szögben nyúlt a semmibe. Nem mozdult. A szél felvisított a mélyből, mintha a szakadék maga adott volna hangot. Sötét szája elnyelte az eseményeket, ahogy egykoron is. Lea azt érezte, menten beszippantja.
– Le kell mennünk! – kiáltotta Miki.
– Te nem vagy normális! – rivallt rá Luca. – Hogy tehetnénk? Ha lecsúszol, ketten fogtok ott heverni.
– Micsoda? Hiszen a te barátod! Nem hiszem el, hogy ezt mondod!
Dia nem mozdult. Sápadt arcán megállt az élet.
– Láttam, ahogy…– Elharapta a mondatot, mintha nem merné újra kimondani. A többiek feszülten várták a befejezést.
– Ahogy…Nem is tudom. Mintha nem magától esett volna le. – Tekintete a társaságra siklott, majd vissza a mélybe.
A szél felerősödött, a fák recsegtek-ropogtak, és újra eleredt az eső.
– Mit akarsz ezzel mondani? – Lea tarkóján végigfutottak a vízcseppek egészen a gerincéig. Reszketett. Úgy érezte, semmi nem változott tizenöt év alatt. Minden megismétlődött. A szakadék tátongva figyelte a csapatot, talán el akarta nyelni mindannyiukat.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
