A házasság, mint intézmény nem tökéletesen működő találmány. Talán sosem volt az, viszont jobbat nem tudott eddig kitalálni az emberiség, bár próbálkozások vannak, voltak, de lassan elsorvadtak. Sokan vélekednek úgy, hogy papír nélkül is megy az együttélés és a családalapítás, de mintha a génjeinkbe lenne kódolva, egy idő után szeretünk és akarunk is elköteleződni. Különösen a gyerekek miatt. A nőkben még mindig nagyobb a hajlandóság a házasságra, és nem mindig a ruha és a ceremónia miatt, hiszen az csak egy nap az elkövetkező időszakból. A mesék is pontosan eddig tartanak, és jóval ritkábban találkozunk a mindennapokkal (született annyi gyerekük, mint a rosta lika, még eggyel több is, vagy éltek szegényen, de nem volt mit a tejbe aprítaniuk, ezért a gyerekeiket kitették vagy elindították szerencsét próbálni).
Az utóbbi években felerősödött a nyitott házasság, mint választás lehetősége. Sokan nem tartják megfelelő formának, és megkérdőjelezik etikusságát. Akiket úgy neveltek, azok a szeretetteljes, boldog élet zálogát abban látják, hogy a jót és a rosszat is megosztva éljenek együtt, még akkor is, ha már semmi nem köti össze őket, vagy nem boldogok, hiszen a kapcsolatuk megfeneklett. Régen se volt más, mondják, és ki lehetett bírni. Legfőképpen ki kellett. Mindenesetre a mai kutatások azt bizonyítják, hogy sokkal többen hajlandók fontolóra venni a nyitott kapcsolatok lehetőségét, mint régebben. Mit is jelent a nyitott házasság?
A felek, és jó esetben nem az egyik belekényszerítve a másikat, megegyeznek, hogy külön utakon járnak, de nem változtatnak gyermeknevelési stratégiájukon, együtt fizetik a hiteleket, számlákat, csak nem maradnak meg a monogámia talaján.
Ha a férj és a feleség valóban egyenrangú és valóban képes sértődés és színjáték nélkül mással vigasztalódni, akkor ez működhet. Szó sincs arról, hogy hivatalossá teszik a szeretőt a családban, de ha diszkréten intézik, még jó is származhat belőle. Ez azonban a mi kultúránkban nem elfogadott. Úgy tartjuk, hogy a szerelem kizárólagos, és kikacsintani akár egy rossz, unalmas kapcsolatból, bűn.
Azzal is számolni kell, hogy nem biztos, hogy mindkét fél teljes szívvel mond igent a nyitásra, vagy épp az egyik meggondolja magát, netán ráébred arra, hogy neki nem való. Persze a féltékenység is hamar feltámadhat, hiszen a birtokviszony megváltozik, még akkor is, ha azt mondjuk, hogy nekem nem kell a társam, de másnak se kelljen. A modernkori házasságokban azonban siralmas a helyzet, és amikor a szívünkhöz kapunk, ítélkezünk, akkor azért kicsit elgondolkodhatunk azon, hogy mi az, amit ennyire védünk? A megszokást? A tradíciót? A félelmeink kötnek meg bennünket?
Kevés olyan érett kapcsolat létezik, amelyekben a felek le tudják fektetni a szabályokat, képesek a diszkrécióra, és betartják, amit ígértek. A nyitott házasság nem adok-kapok játék, nem arról szól, hogy majd én megmutatom, igenis kellek valakinek, és fűvel-fával összefekszem vágyaim kiélése miatt.
Abban is közös nevezőre kell jutniuk a pároknak, hogy képesek-e szembesülni azzal a helyzettel, hogy a nyitás pl. új szerelmet eredményezhet? Vagy el tudják-e fogadni, hogy mással van együtt időnként vagy rendszeresen a házastársuk? Az esetek többségében a férfiak kezdeményezik az egész folyamatot, ők a bátrabbak és kíváncsibbak, miközben úgy gondolják, feleségeik nem elég izgalmasak, nem is lennének képesek más férfival lenni, így marad az, hogy ők engedéllyel hajlanak el. Mivel sok nő érzelmileg nehezebben dolgozza fel társa változását, valószínűleg belemegy, ha sarokba szorítják, és rábólint a kezdeményezésre. Hogy később miként éli meg, az már egy másik kérdés.
A monogámia nehéz téma. Természetes addig erőteljebb, amíg nem látunk, hallunk a szerelemtől. Később már nem elsődleges, és az együttélés megmutatja, hogy talán nem is a legjobbat választottuk, de mivel magunk se vagyunk tökéletesek, belenyugszunk. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a perzselő érzelmek elmúltával a szeretet, a meghittség, az egymás iránt érzett felelősség sem utolsó dolog, hiszen bár ismerjük, mégis szerethetjük a másikat. Ezt hívja a köznyelv szeretetnek. Mélyebb, tartósabb és nyugodtabb, mint ezer fokon égni. Talán nem végződik minden beszélgetésünk az ágyban, ahogy régen, de meghallgatják panaszainkat, álmainkat, és együtt lenni, összebújni sem utolsó, még ha nincs is minden nap atomrobbanás a hálóban.
Valakivel lenni és másra gondolni, más után vágyakozni azonban nem elfogadott. Ez a hazugság és a megcsalás előszobája. A párok nagyjából sejtik, meddig mehetnek el, és azzal is tisztában vannak, megbocsátják-e nekik a félrelépést. A tévedés joga azonban adott.
Tizenöt-húsz évvel később már nehéz valódi szenvedélyről beszélni, hiszen minden porcikáját ismerjük a másiknak. Tudjuk hogyan vesz levegőt, mit jelent, ha fintorog, láttuk sok vágygyilkos helyzetben. Így abban az esetben, ha együtt akarnak maradni, de nem képesek intimitásra, opció lehet a nyitott házasság. Két egyforma nincs, ahogy szabály sem létezik, amely kimondaná, hogy ezeket tudva, sikeres lesz a döntés.
A 21. század sajnos nem kedvez a romantikának, az ismerkedésnek és a szerelemnek sem. Az sem segít, hogy nagyok az elvárásaink, még akkor is, ha mi magunk nem tudunk eleget nyújtani. A már megszerzett tapasztalatok is lehetnek visszahúzó erők. Így már alaposan meg kell gondolni, hogy rá lehet-e lépni erre az útra, vagy jobb a válás, ugyanis tisztább helyzetet teremt. Inkább egyedül, mint mások által kihasználva, mondják sokan…Igazuk van, bár a magány sem opció sok embernél.
A ma emberének meg kell tanulnia toleránsabban kezelni a változásokat, a sajátját és a társáét is, és ha nem megy, szakember segítségét kellene kérnie. A hollywoodi filmek közvetítette értékek mentén nem haladhat egy valós élet. A szerelem, a szeretet és a vágy nem mindig jár kéz a kézben. Ha ezt megértjük, talán könnyebben tudunk alkalmazkodni kapcsolataink struktúrájához. Nem hasonlítgatunk, méricskélünk, hanem elfogadjuk, hogy a mi életünket, döntéseinket nem értheti senki, de nem is irányíthatja.
Kép forrása: Pinterest
