„– Ez kérem, rongálás! Nézze csak meg! – mutatott a fedőlapra. – Valaki éles, kemény szerszámmal üthetett rá. Látszik a repedésen az emberi kéz nyoma.”
Lili értetlenkedett. Nem az esőzés miatt csúszott el a műkő? Nem amiatt, hogy rosszul készítették el az alapot?
– Ugyan, ki tenne ilyet? Ez egy katolikus temető. A gondnok nem mondta, hogy sírrongálás történt! – tiltakozott azonnal.
– Az lehet, de akár ő is tehette.
– A Janó?
– Van pár kőfaragó cimborája. Lehet, hogy nekik akart munkát.
– De a telefonban egyiket sem ajánlgatta.
Erre József nem tudott mit mondani. Csak nézte a vékony, ballonkabátos nőt, akinek arcán kezdett lassan nyomot hagyni az idő és nem akarta elmondani neki, hogy a maffia itt is működik. Maradjon csak ebben a szent naivitásában, ha eddig nem nyílt ki a szeme.
– Akkor mi legyen? Megjavítsam vagy újat akar?
– Újat? Dehogy!
– A javítás sem lesz olcsó. A fedőlapot meg akárhogy is van, ki kell cserélni. Ez kő, nem lehet toldozni, foltozni.
– De én nem vagyok túl jól eleresztve. Átgondolom.
József morgott valamit a bajusza alatt, ami lehetett beleegyezés, de elfojtott káromkodás is. Megbillentette a sapkáját és pár másodpercen belül nyoma veszett. Ahol nincs munka, ott ne szórakozzanak az idejével.
Lili nem bánta, hogy ilyen gyorsan lelépett. A feje tele volt kínzó gondolatokkal. Ki tehette tönkre a sírkövet? Vagy bolondság, amit a kőfaragó állít? Honnan vegyen már megint egy rakás pénzt, amikor amúgy is szűkös a kerete?
Megint hitel. Olyan ez, mint valami örvény. Beszippantja az embert, megcsócsálja és kiköpi. Amikor már majdnem fellélegzik a szerencsétlen, jön egy újabb. Az egész élete egy természeti katasztrófa. Már az is csoda, hogy eddig túlélte. Pedig volt része hurrikánban, földrengésben, árvízben és cunamiban is. Valahogy mindből kivergődött. Valószínűleg a két gyerek miatt. Az egyik, a nagyobbik már dolgozott az egyetem mellett. Fantasztikus csaj volt. Talpraesett, vidám, született szervező.
Egyetlenegy dologban nem volt sikeres: az pedig a magánélet. A családi karma, gondolta sokszor Lili. Mindenki vitte tovább, úgy görgette a rossz kapcsolatokat, mint a szkarabeusz a galacsint, bár az néha elérte a célját.
Már a nagyanyja is meg volt átkozva. Brutális férje, aki verte, pedig nem is ivott, tett róla, hogy a család minden nőtagja óvatos érzésekkel sétáljon be a kapcsolatok erdejébe. Aztán a mártír anyja, aki a szerelem helyett az ápolónőség nehéz terhét vitte tovább. Őt szavakkal bántotta a férje. A baleset után, ami olyan banális volt, mint egy rossz csehszlovák film valaha, tíz évig gondozta a mozgásra képtelen férfit. Köszönet nem járt érte. A tolókocsiból is ráhúzott a botjával az apja arra, aki nem csinálta, amit ő elvárt.
A szája nem sérült, az agya sem, csak menni nem tudott. Lili sokszor kívánta, hogy bár némulna meg valami csoda folytán. Amióta lelesett a létráról, amint a cseresznyét szedte, csak a gonoszság éltette. Mindenkit szidott, mocskolt és hadonászott a botjával.
Kiállhatatlan természete miatta nem sokan látogatták, pedig előtte volt cimborája bőven. Aztán azok elmaradtak. Nem tudtak hasznot húzni belőle, így már nem ért semmit nekik.
Anyja meg csak tűrte. Néha üres tekintete felvillant, amikor a düh felülkerekedett a mártíromságán, de gyorsan benyelte. Valószínűleg nem sok választotta el, hogy egyszer lelökje a dombtetőről. Bele a patakba, ami a kertjük végében folydogált.
Ehelyett nem büntetendő dolgokban élte meg a kegyetlenkedéseit. Ezért halt meg a macska, repültek a haldokló kiscsirkék a disznók közé. Ezért kapott ki oly sokat Borzas, ha nem tudott ellenállni a tyúktojásnak.
Borzas fantasztikus házőrző volt, de ha volt előző élete, akkor biztosan nagy ínyenc lehetett, ugyanis a tojás volt a mindene. Megevett majdnem mindent, de a tojászabálás után olyan elégedetten került elő, hogy azonnal tudni lehetett, aznap néhány tyúk-ajándékkal kevesebb lesz a kamrában.Nem tanult a botozásból. Lili sokszor hallotta keserves vonyítását, mert anyja mindig megverte a tolvajlásért. Olykor forró tojást dugott a szájába, de a kutya még ezt is elviselte. Semmi nem tántoríthatta el attól, hogy megdézsmálja a fészkeket. A heti verés megszokott lett. Borzas természetesen rühellte Lili anyját, de leállni képtelen volt. Mint aki élvezi a verést. Ezt egyszer anyja mondta. Valószínűleg önmagára is értette, mert a kimondott gondolat még dühösebbé tette. Gyáva volt a változtatáshoz, ahogy Borzas is. Hasonlítottak egymásra, talán emiatt is gyűlölték egymást ennyire.
Gondolataiban kanyargós utat téve visszajutott saját életéhez. Az ő pokla is megért egy misét.
A nehezen kiválasztott és megtalált férj nem sokkal a házasságkötés után megcsalta. Aztán még vagy fél tucatszor. Olyan pimaszul csinálta, hogy Lili meghökkent. Nem tagadta egyszer sem. Minden alkalommal felajánlotta a válást, de a nő nem élt vele. Inkább szült két gyereket neki.
A férfi lubickolt az apaságban, ám ez nem tántorította el a más szoknya utáni koslatástól. A hódítás volt a lényeg. A hiúsága messze felette állt minden tulajdonságának. Jóképű volt, az a sármos, nőbolondító fajta. Mindez remek humorral párosult. Nyert ügye volt tízből kilenc és félnél. A felesége csak egy kellék volt, mert jól mutatott az összképben, hogy a háttérben tökéletesnek látszó álcsalád támogatta.
Mégis Lili indította el a válást. Váratlanul és meglepően határozottan. Nem sokkal apja halála után. Akkor érezte meg először, hogy az élet véges. Előtte ennek tudata nem kavarta fel. Fél év alatt szabad lett. Azóta egyetlenegy alkalommal találkoztak csak. Véletlenül a Vásárcsarnokban, ahol a férje egy nővel sajtot kóstolgatott.
Vihorásztak, mint az ostoba tinik. A semmi kis nő belekarolt a férjébe és a tekintetében a félistenségre felnéző nő rajongása virított.
Ennyi elég volt a férjének. Mindenkitől tömjénezést várt. Nem volt a fontos, hogy őt magát lássa, hanem, hogy úgy érezze, ő maga valami istenkirály egy nőstény szemében.
Ezt tőle is megkapta, hiszen Lili, az átlagos kis nőnemű elájult hosszú éveken át a ki nem mondott férfiasságától.
Minden tette elvarázsolta, leszámítva a megcsalásokat. Titkon arra is gondolt, hogy lám, lám, mennyire különleges a férje, ha ennyi nő ráveti magát. Józanabb pillanataiban megrémítette önön ostobasága. Most pedig ott álltak előtte és kikerülni nem lehetett a párocskát. Sehol nem látott egérutat, ezért minden bátorságát összekapva hozzájuk lépett. Egy gyors köszönés, egy hogy vagy, de nem érdekel a válasz-kérdés és már túl is volt rajtuk. Sokkal könnyebben ment, mint sejtette. A félelem, ami marokra fogta legtöbb esetben a szívet, most épp nem ért rá oly erősen szorítani, ezért legyőzte.
A temető kapujában jutott csak eszébe, hogy nem kérdezte meg Janót, hogy szerinte mit történt a sírral. Visszafordult és bekopogott az apró portásfülke ajtaján. Egy buta arc jelent meg a jelzésre.
– Janó, maga szerint mi történt anyám sírjánál? – A köszönés türelmetlenségében elmaradt.
Az öreg úgy nézett rá, mint, aki nem fogja fel a kérdést. Így a válasz is csak igen megkésve érkezett.
– Ezt miért kérdi, Lili asszony? Tán nem látta a törést? – A hangja ellenségesen csengett.
– A sírköves azt mondta, hogy a sír nem magától omlott be.
– Jóska beteg, ha ezt mondja! Ugyan mi mástól?
A nő nem tudta, érdemes-e ezt a beszélgetést folytatnia. Megvádolja? Vagy célozgasson rá, hogy mi is történt valójában? Hiszen ő sem tudja a választ.
– Az állítja, valaki szétverte a kőlapot. – Ezt a mondatot igen halkan mondta. Gyűlölte a konfliktust.
– Szétverte? Ugyan mikor? Fényes nappal mindig van itt valaki! Éjjel meg ki jönne csak azt az egy sírt rongálni? Ostobaság.
– Lehet…- egyezett bele túl gyorsan. – Azt reméltem, maga tud róla valamit.
– Nem tudok.
– Ha tudna, elmondaná?
– Biztos lehet benne.
Lili nem forszírozta tovább a dolgot. Megköszönte a semmit és elindult haza. A hűvös márciusi szél összerántotta rajta könnyű ballonkabátját.
Nem lett okosabb, semmire sem jutott, sőt újabb gond szakadt a nyakába. Bankot kell keresnie, ami hajlandó neki hitelezni gyorsan és rövid időre.
Még szerencse, hogy a kisebbik gyerek sem volt otthon, mert most jól esett a csend, nem akart beszélni a gondjairól.
Éjjel megint jött az az álom. Hallotta a hangot, ami nem hasonlított az anyjáéra, mégis pontosan tudta, az övé. Csak az ő szájában fagyott kőkeményre a lánya lágy neve.
Újra csak annyit mondott: te is. Aztán halványodni kezdett az amúgy sem tiszta kép és a távoli hang még egyszer elsuttogta a két vészjósló szót. Ő pedig kiabált, sikított, majd felriadt.
A szoba kellemes melegében csak lassan nyugodott meg. Nézte a falon a kedvenc színésznője felnagyított művészfotóját. Szenzációs egy nő volt, tele vággyal, hittel és csalódással. Megnyugvás volt látni szép metszésű száját, bizalommal teli tekintetét.
Mit jelenthet megint ez az álom? Mit jelenthet a sírkő, amelyről senki semmit nem tud, mégis történt vele valami? Nem akart ostoba jelekbe kapaszkodni vagy belemagyarázni valamit a történésekbe. Már pirkadt, mire visszaaludt. Nem esett jól az ébredés.
A kávéfőző lustán kotyogott, a pirítós meg túlpirított. Még jó, hogy szombat volt, nem kellett rohannia. A konyha köve finoman hűtötte a talpát. Semmi nem zavarta a csendet. Akkor még nem sejtette, hogy látszólagos boldogságának utolsó két napját éli. Nem sejlett fel benne, hogy a sírkő-probléma egyáltalán nem megoldhatatlan. Nem örült különösebben a langyos napsütésnek sem, csak a takarítás járt az eszében.
Hétfőn reggel viszont a te is értelmet nyert. Az a telefonhívás, amely akkor ütötte meg, amikor épp a munkahelyére ért, megmagyarázta a jelet. A nőgyógyászati asszisztens csak annyit kért, hogy fáradjon be a doktor úrhoz megbeszélni a rákszűrés eredményét.
Igen, ő is. Beállt abba a sorba, ahová egyre többen sorakoztak akaratlanul.
VÉGE
fotó: Pinterest
