– Ha nyugton maradsz, nem bántalak – mondja a reszelős hangú férfi. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha hallottam volna ezt a hangot, de oldalról nem látom az arcát, amit a fejébe húzott kapucnija szinte teljes egészében eltakar.
Az sorozat többi részét itt olvashatod
Hallgatok. Rémülten bámulok kifelé és látom, hogy elhagyjuk a várost. Pár kilométerrel később egy földútra kanyarodunk, amit eddig sose vettem észre. Igaz, hogy nem autóval járok, de mintha nem is lett volna ott. Márpedig ott van. A kapucnis mereven bámul előre, olyan, mint egy robot. A szívem kalapál, de nem bírok hallgatni.
– Miért teszi ezt velem? Hová visz? – nyögöm ki halkan, érezhetően minden erőm benne van ebben a két kérdésben.
– Már az előbb mondtam, hogy kuss legyen! Mindjárt megtudod, addig meg hallgass! Nem esik bajod, ha tartod azt a lepcses szád.
Azonnal elhallgatok és nem gondolok semmi másra, csak a nagyira, aki a műtőben van, Mirkóra, aki keres, és magamra, aki talán eltűnik az erdőben nyomtalanul és nem marad utána semmi. Soha senki nem fogja fellelni, mert elássák, és errefelé nem jár senki, hogy megtalálja kutyát sétáltatva vagy hasonló. A könnyek csendesen folynak az arcomon. A fickó átnyúl a kesztyűtartóhoz és egy fekete textilzacskót vesz elő.
– Húzd a fejedre! – nyomja a kezembe.
Már biztos vagyok benne, hogy életem utolsó pillanatai ezek. Valószínűleg nem élem túl a napot, ezért elfog a düh és teli torokból sikítani kezdek.
Az idegen fékez, és amikor megáll, úgy arcul vág, hogy elered az orrom vére.
– Ez mire volt jó, te hülye kurva? Csak pár percet kell még kibírnod. De ha nem hagyod abba a visítást, leragasztom a szád, pedig nincs rá szükség. Na, húzd fel a zsákot és fogd be!
A kezem remeg, orromból a vér az ölembe csepeg. Rettenetesen fáj az ütés, és a félelem, amely átjár, semmihez nem hasonlítható. Fejemre húzom, és gyorsan ránézek az órámra. A telefonom folyamatosan rezeg a zsebembe, lehalkítottam, amikor beléptünk a kórházba. Bár ne tettem volna! Eddig nem figyelt rá a kapucnis, de most rám rivall:
– Add ide a mobilt!
Kitapogatom a táskámban, amely keresztben lóg rajtam, úgy nyújtom felé, hogy nem tudom, elteszi-e vagy kidobja az ablakon. Majd megfulladok a vastag, meleg anyag alatt, érzem, hogy az izzadtságcseppek csorognak a homlokomról, és az orrom is vérzik továbbra is. Kézfejemmel megtörlöm, de óvatosan, mert nagyon sajog.
– Nesze! – nyom a kezembe egy csomó zsebkendőt, amit csak érzékelek, nem látok. – Nehogy összevérezd nekem a kocsit! Ha megpróbálod levenni a zsákot, megkapod a párját, értve?
Hallgatok. Újra meg fog ütni…
– Értve? – üvölt rám.
– Igen. – Én, Kende Klaudia, életem utolsó pillanataiban elbúcsúzom mindentől, amit szerettem. Menekülni nem tudok, az ajtó zárva, és ha megállunk, ez a férfi nem fogja hagyni, hogy elfussak. Istenem, könyörgöm, hadd, hogy még éljek, mormolom.
– Na, itt is vagyunk – közli, miután megáll a kocsi. A hangja olyan nyugodt és normális, mintha egy kirándulásra hozott volna valahová az erdőbe.
– Maradj veszteg, mindjárt kinyitom az ajtót.
A kezemben véres zsebkendőkkel, amelyeket azonnal elszórok, ahogy kiszállok a kocsiból, megragadja a karom és elkezd vonszolni.
– Kérem, ne! Nem tudom, mit akar, nincs pénzem! Kérem, engedjen el – mondom sírva.
De ő csak rángat. Hallom, ahogy egy ajtó nyílik, aztán megránt, mert a lépcsőt nem látom, és majdnem hasra esek. Amikor az ajtó becsukódik, fenyőillat csapja meg az orrom. Vagy valami fura arcszesz illata.
Ekkor leveszi a fejemről a zsákot és az enyhe homályban megpillantok egy férfit. Alacsony, pocakos és hatalmas napszemüveg takarja az arcát. Egyenesen rám néz, pontosabban felém, mert a szemét nem látom.
– Mit csináltál vele, te barom? – mordul a másikra. – Megmondtam, hogy nem eshet baja.
– De ordított, mint aki megveszett. Muszáj volt elhallgattatnom – feleli amaz kelletlenül.
– Most már mindegy, de nem akartam, hogy eddig fajuljon a dolog – mondja haragosan. – Elmehetsz.
A kapucnis, aki mindeddig mögöttem állt, megfordul, és távozik. Látom, hogy fekete Adidas cipő van rajta és a farmerja alja rojtos. Nem nagy segítség, ha netán be kellene azonosítanom.
– Kérem, üljön le kisasszony! – mondja a napszemüveges és a legközelebbi székre mutat. Ő maga továbbra sem lép közelebb.
– Ki maga és mit akar tőlem? – kiáltom, de a lábam nem mozdul.
– Üljön csak le, és ne ordibáljon itt nekem! Mindent a maga idejében!
Váratlanul eszembe jut, hogy a telefonom a másiknál marad. Vetek egy gyors pillantást a ház belsejére, de nincs benne semmi különös. Fehér falak, pár festmény, amin gyümölcsök vannak, meg egy asztal és székek.
– Ez a ház nem is létezik, ezért hiába vizsgálja! – mondja nyugodt hangon. – Nincs egy helyrajzi térképen sem, sőt, távol esik mindentől. Csak nem gondolja, hogy különben ide mertem volna hozni?
Nem válaszolok. Lehajtom a fejem, és az megnyugtat, hogy az orrom nem vérzik tovább. Ez a férfi talán nem akar megölni, mert akkor rég megtette volna, ahelyett, hogy hellyel kínálna.
– Kér egy kis vizet? – kérdi, miután leülök a barna, faragott székre, amely biztosan nem tegnapi darab.
– Igen, köszönöm – mondom. Azonnal szétnézek, merre van a csap, vagy kancsó, hátha előnyömre tudnám fordítani a vízivást.
– Ott van maga mellett egy palack! Ne reménykedjen, műanyag, nem tudja semmire sem használni. Fogja fel az egészet úgy, mint egy egyszerű beszélgetést, ami nem szokványos körülmények között zajlik. Rendben?
Valóban ott egy palack bontatlan víz, ami jelzi, hogy készültek rám. Abszolút nem véletlenül hoztak ide. Lecsavarom kupakot és iszom pár kortyot. Az orrom lüktet, a zsebkendők véresen hullanak ki a kezemből. Mintha egy idegen világban lennék a világ végén, ahol nem vár senki, ahol nem tudnak rólad, és azt kell eldöntened, mikor lépsz be a pokol kapuján. A víz megnyugtat és annak tudata is, hogy egyelőre élek, és ha élek, akkor mindig van remény a szökésre.
– Most biztos az jár a fejében, miért van itt? Én se tudnék másra gondolni a maga helyében. Ha az a barom egy kicsit finomabb lett volna, akkor bizonyára nem lennének kellemetlen emlékei a találkozásunkról. Nyugodjon meg, nem akarom bántani.
– Rendben. Akkor miért vagyok itt? Válaszolna már ahelyett, hogy minden módon kikerüli a kérdést? Mit ártottam én magának, hogy elrabolt?
– Dehogy raboltam én el, kedves Klaudia – hajol előre. – Csak meghívtam egy könnyű látogatásra a házamba. Ezt ne feledje!
– Maga tudja a nevem? Ismer engem? – kérdem döbbenten. Beleborzongok a felismerésbe, hogy tényleg szándékosan raboltak el, nem véletlenül követtek, és hoztak ide.
– Persze, hogy tudom, de azt nem mondhatnám, hogy ismerem. Viszont merem remélni, hogy maga egy nagyon kedves, simulékony, könnyen meggyőzhető hölgy.
Az ötvenes pasas felkacag. Látom, hogy a fogsora hibátlan. Nevetése kellemetlen, de nem visszataszító. Olyan ember benyomását kelti a fehér öltönyében, akinek hatalom van a kezében. Megszokta, hogy minden kedve szerint történik.
– Akarja, hogy elmeséljek önnek egy régi történetet? – kérdi, de nem vár választ. Tudja, hogy nem fontos, mit akarok.
– Akkor most jól figyeljen, mert amit elmondok, gyökeresen megváltoztatja az életét!
Minden porcikám megkeményedik. Vajon mit akarhat mondani ez a maffiózó, akinek én ennyire fontos vagyok? Mi lehet az, ami miatt megkockáztatta az elrablásom? Semmi az égadta nem számíthat ennyire, mint a pénz. Nekem viszont nincs. A nagyinak sem. Akkor meg?
Folytatjuk
fotó: Pinterest
