A Kékszemű 9. rész – Amikor a bajt nem lehet megúszni

– Muszáj innod pár kortyot! – mondja. – És hozok csokit is, az mindig segít. Felpattan mellőlem, én kábán fekszem tovább és teljesen biztos vagyok benne, hogy elment az eszem, amikor azt képzeltem, megcsókolt. Hogy tenné, hiszen nem független, valószínűleg az esküvőjére készül azzal a lánnyal. Miért van az, hogy a nők mindig előreszaladnak az eseményekben? Ostobaság, szidom magam.

Az sorozat többi részét itt olvashatod

– Jobban vagyok, ne aggódj, magam sem értem, mi lehetett ez! Úgy látszik, valami van a levegőben – mondom gyorsan és felülök. Mielőtt még egyéb szóáradatba kezdenék zavaromban, már ott térdel mellettem, itatni próbál.

– Hé, azért még inni tudok – kiáltom nevetve.
– Csak nem teszed! Gyerünk, az egész pohárral húzd le, aztán jöhet a tábla csoki. Semmi tiltakozás, mert beléd erőltetem!
– Kezdek félni – mondom nyammogva, és elképesztően tetszik ez a csendes erőszak. Miatta. Más esetben valószínűleg nem lennék ennyire lelkes, de most itt, ebben a lakásban, ahol minden olyan precízen a helyén van, ahol a falakat színes absztrakt képek díszítik, és a szőnyeg legalább tíz centi vastag, minden elbűvöl.

 
 

– Fel tudsz állni? Nem szédülsz?
– Igen, jobban vagyok. Érzem, hogy visszatért belém a lélek.
– Remek! Akkor tedd! Gyerünk, hadd lássam!

Felállok, nem imbolygok, mintha kicseréltek volna.

– Köszönök mindent, de most mennem kell! Te megleszel? Nagyon fáj még a szemed?
– Kibírom. De ne hidd, hogy elengedlek így. Beviszlek a kórházba, nem hinném, hogy most jó lenne egyedül mászkálnod.

Megdöbbenek. Nézem, ahogy a kulcsa után nyúl és terelgetne kifelé a szemével.

– Szó sem lehet róla. Ne viccelj! Ez az én dolgom! Te csak pihenj, elvégre te voltál a nap hőse, meg az enyém. Nem jöhetsz velem!

A kezem után nyúl, megfogja, és a szemembe néz.

– Klaudia! Ne vitatkozz már, fordulj meg és induljunk! Ugye, nem hiszed, hogy le tudsz beszélni? Na, gyerünk, gyerünk, nincs idő holmi cseverészésre.

Nem válaszolok. Perceken belül a kocsijában ülünk, ami fekete, hatalmas és tágas. Az ablakai sötétek. A mama ezalatt benn fekszik egyedül, magányosan és ijedten a kórházban. Egyre jobban szégyellem magam a viselkedésemért. Én nem az a Klaudia vagyok most, akit ő ismer. Eszementen viselkedem, mert mellettem ül egy pasi, akinek illatától a szó szoros értelemben el tudnék alélni. Mirkó végtelen türelemmel lavíroz a forgalomban, nem szentségel, nem okoskodik. Néha rám pillant, de nem úgy, mint férfi a nőre, inkább atyáskodva, mintha attól rettegne, hogy a kocsiban is elájulok.

– Ne nézz így rám! Nem fogok iderókázni – közlöm durcásan.
– Ezt nem is feltételeztem, de ha megtennéd, az se lenne gond. Én biztos nem takarítanám fel, de valaki megoldaná. És nem azért nézlek, mert féltem a kocsit. Azon töprengek, mi lehet az, ami miatt követ téged valaki és miért bántana.
– Követ? Most is követ? – kérdem ijedten.
– Nem akarlak megijeszteni, de úgy látom, hogy az a sötétkék Opel Vectra jó ideje jön utánunk. De az is lehet, hogy véletlenül.
– Fordulj be jobbra! Derítsük ki!

Azonnal befordul, az Opel is.

Tesz még egy próbát, és kétség sem fér hozzá, hogy az a kocsi követ minket. A parkolóba egészen a bejárathoz kanyarodunk, és amikor a tükörbe nézek, látom, hogy a másik autó tovább hajt. Képzelődtünk.

Elnevetem magam.

– Nincs baj, látod – közli gyorsan a Kékszemű. Én megkönnyebbülten felsóhajtok. Ahogy megáll, kis híján feltépem az ajtót, de megfogja a kezem.
– Nyugalom! Vegyél mély levegőt! A nagyidnak nincs szüksége felesleges izgalomra.

Megint ez a higgadtság. Mennyivel felnőttebb, mint én! Bólintok.

– Megvársz?
– Nem, bekísérlek! Felveszek egy napszemüveget, mielőtt mindenki megijed tőlem. Induljunk, ne feledd, mély levegő!

 

A betegfelvételen azt mondják, várakoznunk kell, mert nagyi a műtőben van. A lábam remegni kezd és a szag, ami egy ilyen folyosón terjeng, elviselhetetlenné válik abban a pillanatban. Meleg van, sokkal melegebb, a megszokottnál.

Ahogy leülnénk, arra sétál egy nővér és megpillantja Mirkó szemét. Nagyon ráérhet vagy résen lehet, mert kiszűri az ütés nyomát.

– Jöjjön csak, hagyja magára a kislányt! Megnézem, mi az a folt! Jó nagyot kaphatott!
– De…
– Ne vitatkozzon, a hölgy nem tűnik el, pár perc az egész – biztatja mosolyogva, de határozottan. Mirkó rám néz, és meg intek, hogy ne ellenkezzen.

A nagyit műtik. Vajon miért? Mi történhetett? Az is felvetődik bennem, hogy Mirkó nem hívta fel a barátnőjét. Nem mondta el neki azonnal, hogy verekedésbe keveredett. Biztosan aggódna érte az a szép lány, de ő emiatt nem aggódott. Fura, hiszen ha nem sokára lesz az esküvőjük vagy bármilyen más esemény, akkor rohadtul nem fog örülni, ha meglátja kék-zölden az én titkos szerelmemet.

A folyosón szinte mindenki rohan. Hol egy orvos tűnik fel, aztán tűnik el egy ajtó mögött, hol egy nővér, aztán a takarítónő…Mintha nem is egy csendes kórházban lennénk, hanem valami forgalmas üzletben. Rossz érzés fog el, ami egy ilyen helyen nem újdonság. Utoljára akkor ültem ilyen, kényelmetlen, fehér széken, amikor a mamával bejöttünk a balesetkor. Csak azért hozott be, mert nem mert egyedül hagyni. Akkor is így villogott az egyik mennyezeti lámpa, én

meg azt figyeltem, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy szüleim életéért küzdenek az orvosok.

Anya halt meg előbb, aztán nem sokkal később apa is. Annyira súlyosak voltak a sérüléseik, hogy nem tudták megmenteni őket. Egy kamion rohant beléjük.

A fájdalom újra ismerősként üdvözöl. Megint kislány leszek, akinek a szíve majd kiesik a helyéből félelmében, de csak a lámpát figyeli, mintha az segítene.

Ekkor megszólal valaki. Hangja nem ismerős. Csak súgja, amit közölni akar:
– Állj fel, és tegyél úgy, mintha önként kijönnél velem! Kés van nálam, és ne hidd, hogy nem merem beléd nyomni. Megértetted?

Nem mozdulok, nem bírok.

– Gyerünk, mert ha még egyszer kell mondanom, elvágom a torkod most azonnal!

A folyosó, amely addig átjáróház volt, most üres és csendes. Felállok. A magas, kapucnis férfi elkapja a karom és megszorítja. Olyan közel van, hogy érzem bagószagú leheletét és enyhe izzadtságszagát. A lábam nehezen engedelmeskedik. Sikoltanom kellene, de mi van, tényleg egy mozdulattal elvágja a torkom?

– Ügyes! – súgja.

Annyira félek, hogy körbepillantani sem merek. Segítség, kiáltom, de hang nem jön ki a torkomon. Mirkó sehol, a lámpa villog, és az idegen kirángat a bejárati ajtón, amelyen most nem távozik senki rajtunk kívül. Kint csend van. Tudom, hogy nem menekülhetek, érzem a kést az oldalamban, és a kemény szorítást. Istenem, mi történik körülöttem? Mi ez az egész?

– Befelé! – szól rám, amikor kinyitja előttem az Opel ajtaját. Nem tévedtünk, követett bennünket. Csak ügyesen elhitette, hogy nem.
– Mit akar tőlem? – kérdem halkan.
– Fogd be, majd megtudod! – mondja és lezárja az ajtót. – Ne próbálkozz, nem tudod kinyitni!

Érzem, ahogy a könnyek összegyűlnek a szememben, de nem akarok sírni. Mirkó jár a fejemben, aki nem sejti, hogy eltűntem, talán azt hiszi, faképnél hagytam. A fickó gázt ad és a kocsi szinte kilő a parkolóból.

Előző rész

A Kékszemű 10. rész – Elrabolva

fotó: Pinterest

 

 

 

 

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here