Az járt a fejemben, vajon miért hittem el azonnal mindent? Mi van, ha a csöves átvert vagy rosszul látta a dolgokat? Már mindegy, nem gondolkodtam józanul. A városból kivezető úton nem volt nagy a forgalom, épp csak a szokásos, ezért megpróbáltam folyamatosan előzni, és lestem a szürke Opeleket. Mit mondjak, nem volt sok, pontosabban, ha kettőt láttam, már az is sok. Már vagy húsz perce lavíroztam a kocsik között, amikor végre megpillantottam egyet. A rendszám stimmelt. Épphogy betartottam a követési távolságot türelmetlenségemben, amikor észbe kaptam. Ha észrevesz a fickó, biztosan megpróbál lerázni, én meg nem kockáztathatom, hogy eltűnik az éjszakában. Ezért lassítottam. Idegesen markoltam a kormányt és legszívesebben felüvöltöttem volna, mert attól féltem, nem látom Klaudiát soha többé.
A kocsi egyszer csak lekanyarodott egy út menti étteremhez, a Kék Paradicsomhoz, amelyet ismertem, már többször ugrottam be hozzájuk én is egy szendvicsre. Kicsit furcsának tűnt, hogy nem sokkal azután, hogy elrabolta Diát, a pasas enni akar. Vagy mosdóba mennének? Ilyen ravasz lenne Dia? Mindenesetre lassítottam, és a lehető legmesszebb álltam meg tőlük. Az eső szemerkélni kezdett és a parkoló nem volt a legjobban kivilágítva. Leállítottam a kocsit, és vártam, hogy kiszálljanak. Egy másodperccel később már nyílt is az Opel ajtaja és kiszállt belőle egy magas férfi meg egy lány, akinek nem láttam az arcát. Baseball sapka volt rajtam hátul kilógott a copfja. Nem értettem, talán álcázás akart lenni. Óvatosan körülkémleltem és a nyomukba eredtem. Nem volt tervem, fogalmam sem volt, mit fogok tenni. Ez nem egy film jelenete volt, ahol mindenki eljátssza a neki írt szerepet.
A férfi ajtót nyitott a lánynak és előre engedte. Valószínűleg a hátához szoríthatta a kést, mert a lány engedelmeskedett. Nem próbált meg elfutni, és a testtartása sem jelezte, hogy baj van. A legtávolabbi asztalhoz ültek, és a pincér azonnal ott termett. Szóval, nem a mosdó volt a trükk lényege. Miféle emberrabló az, aki nem azon van, hogy minél kevesebben lássák? Ha meg másnak dolgozik, nem az lenne a logikus, hogy azonnal leszállítsa a lányt. Semmi nem klappolt. A kezem izzadni kezdett, és a farmerom zsebében megszólalt a telefonom.
– Mi van már? – mordultam bele.
– Ez aztán a kedvesség, drága bátyuskám! – szólalt meg a húgom. – Nagyon elfoglalt lehetsz, ha ennyi kedvesség sem szorult beléd. Szeretnélek emlékeztetni…
– Ne, most ne! Majd később hívlak – suttogtam és kinyomtam. Tudtam, hogy nem hagy nyugton és azonnal újra fog hívni, de nem tette.
Lenyomtam a kilincset és beléptem az ételszagú belső térbe, ahol egy unott arcú lány álldogált a pult mögött és arca azonnal felderült, amikor megálltam előtte.
– Vacsorázni szeretnél? – kérdezte műszempillás szemét rebegtetve. Olyan hosszúak voltak a pillái, hogy félő volt, hogy összesöpri velük a pulton lévő mogyoró morzsáit.
– Igen. Nem! – mondtam gyorsan.
Elnevette magát. Nyakában megcsillant egy szívecskés lánc.
– Ez aztán a jó válasz. Foglalj helyet, és később odamegyek, ha eldöntötted.
– Egy kólát kérek addig meg egy erős feketét – böktem ki gyorsan, hogy békén hagyjon. Azzal elindultam Diáék felé. Semmilyen ésszerű ötlet nem jutott az eszembe. Fogalmam sem volt, hogy kell ilyen helyzetben viselkedni, és tervem sem akadt, csak a lányt akartam. Annyit tudtam, ha kést ránt, résen leszek, nem fogok meghátrálni.
Kiléptem a takarásból és elindultam a fickó felé. Ha nem szemben ülne, sokkal könnyebb lenne, gondoltam. Megálltam az asztal előtt, és csak ennyit mondtam hangosan:
– Dia, fuss!
A lány azonban nem mozdult. A férfi rám meredt, mintha őrült lennék. Megrántottam a lány karját, de az rám ordított:
– Mi a fenét akar maga? Apaaa!
Az egész helyzet annyira ostoba és groteszk volt, hogy legszívesebben megütöttem volna magam. Nem Dia volt az. Hasonlított ugyan, de egy szeplős kamasz nézett rám ijedten.
– Bocsánat! – hebegek. – Ne haragudjanak…
– Menjen innen, mert azonnal rendőrt hívok! – állt fel villámgyorsan a lány apja. Szemében olyan dühöt láttam, hogy jobbnak láttam nem magyarázkodni.
– Na, tűnés! Már egy sima hamburgert sem ehet az ember anélkül, hogy ne zaklatná valaki? – kiáltott rám, közben a nyála is kifröccsent mérgében. A lány baseballsapkában hangosan röhögni kezdett.
– Lúzer! – mondta gúnyosan.
A pincérlány kezében a tálcával kíváncsian nézte végig a jelenetet, és láttam a fején, biztos benne, hogy eszelős vagyok. Megfordultam és kirohantam.
Álltam a parkolóban és tajtékoztam a méregtől. Félrevezettek? Valószínűleg. Ha nem is szándékosan, de sikerült. Az a hajléktalan vagy szórakozott velem, vagy egyszerűen rosszul értelmezett egy szituációt. Ordítani lett volna kedvem a tehetetlenségtől. Már nem tudtam, mit tehetnék, nem volt se tervem, se erőm. Beültem a kocsiba és ököllel belecsaptam a kormányba. Hogy történhetett ez meg? És ha ez a lány nem Klaudia, akkor merre lehet? Sose fogom megtalálni. Gázt adtam és elindultam. Egyre jobban esett. Hazamenni nem akartam, képtelen lettem volna azzal a tudattal elaludni, hogy nem tettem semmit.
Csak vezettem órákon át, és már nem is tudtam, merre megyek. Egyre jobban fájt a szívem, és az járt a fejemben, hogy ki tudja, él-e még a lány, akit azt hiszem, szeretek.
Eközben az erdőben egy fickó rég célba juttatta áldozatát, de erről én akkor még mit sem tudtam. Ültem és bámultam magam elé egy mellékúton, majd elnyomott az álom.
Reggel szamárbőgésre ébredtem. Biztos voltam benne, hogy képzelődöm, de másodszorra már nem kételkedtem a valóságban. Kiszálltam, kinyújtóztattam a tagjaim, és ittam pár kortyot egy flakonból, amit a kocsi hátsó ülésén felejtettem ki tudja, mikor.
Amikor a telefonom rezegni kezdett, kétségem sem volt a hívó felől. A húgom volt az.
– Merre vagy, te szélhámos? – kérdezte jókedvűen.
– Magam sem tudom! – válaszoltam álmosan.
– Bánom is én, kamuzz, amit akarsz, de ma táncóra van, és ha nem varázsolod oda a hátsód, olyat kapsz tőlem, hogy nem teszed zsebre.
– Kicsim…– kezdtem. – Ma…
– Nem, Mirkó, ezt hallani sem akarom. Megígérted, hogy nem lesz olyan, hogy kihagyod. Ezért kezdtük el. Ott kell lenned!
– Nem biztos, hogy sikerülni fog, de igyekszem!
– Ajánlom is, te Fred Astaire! Hat óra! Nincs mese! Várlak! Utána elviszlek vacsorázni!
– Hulla vagyok…Inkább…
Mielőtt befejezhettem volna, kinyomott. Mindig ilyen. Erőszakos, de kedves. Eszembe jutott az az este, Klaudia, ahogy mozgott, ahogy nevetett, amikor még észre sem vettem őt igazán. Most meg a gyomrom remeg annak gondolatára, hogy eltűnt. Nincs más választásom, a rendőrségre kell mennem, határozom el.
