– Egyszer volt, hol nem volt – kezdi a mama pontosan úgy, mint gyerekkoromban. – Volt egyszer egy szeleburdi lány, aki azt hitte, az övé a világ. Szép volt a maga nemében, nem kimagasló szépség, de hosszú fekete haja és vakítóan kék szeme nem volt átlagos. Sokan legyeskedtek körülötte, de ő válogatott. Aztán beválasztott.
– A rosszfiút? – kérdezem mosolyogva.
– Pontosan. De nem ám egyet, hanem mindjárt kettőt. Egy testvérpárt. Nem mintha csapodár lány lett volna, csak egyszerűen így alakult. Mindig az idősebb tetszett neki, a Tamás nevezetű, de a fiatalabb udvarolt neki hevesebben, aki nagyon jóképű volt, de nem elég határozott. Mire elfogadta volna a közeledését, megjelent a drága Tamás úrfi, és learatta a diadalt. A lány azt hitte, boldog lehet mellette, de kiderült, hogy a fiúnak esze ágában sincs törődni vele. Egyik nap szedte a sátorfáját és felszállt egy Amerikába induló hajóra. Hagyott egy levelet, amelyben azt írta, visszajön a lányért és kiviszi magához, hogy az királylányként élhessen.
– De ez aztán elfelejtődött…És belehaltál?
A mama felsóhajtott.
– Bele, ahogy minden húszéves szerelmes. Még írt egy-két levelet, de aztán már nem jött semmi. Két évig reménykedtem, lestem a postást, amikor végre valaki elárulta, hogy Tamás eljegyzett egy lányt odakinn. New York mindig is befogadta a jöttmenteket, és ott megismerkedett egy lengyel lánnyal, akibe beleszeretett. Legalábbis ez a hír járta.
– Szegény mama! – mondtam teljes átéléssel. – Nincs annál borzasztóbb, mint amikor elhagy valaki, akit szeretünk.
– Igazad van, drágám, de mindent túl lehet élni. Velem is ez történt. A kisebbik fiú, a Gyula, még megkeresett párszor, de én hallani se akartam róla. Aztán eljöttem a faluból, és munkát kerestem a városban. A többit tudod. Megismertem a nagyapádat…Jó ember volt, de nem lángoltam úgy érte, ahogy Tamásért.
– Talán azért, mert elérhető volt.
– Biztosan igazad van. Jó házasság volt a miénk, csendes és egyhangú, de nem veszekedtünk soha.
A mama tekintete a távolba meredt. Arra gondoltam, biztosan mindkét fiú eszébe jut. Már egyikük sem él, a történetüket is elfújta a szél…Milyen furcsa arra gondolni, hogy vagyunk, szeretünk, örülünk vagy szenvedünk és egy napon mindez megszűnik. Már senkinek nem lesz fontos, hogy mire vágytunk, mi okozott keserűséget vagy boldogságot. Megint az járt a fejemben, hogy a mának kell élni. Semmi más nem fontos.
– Szerinted, boldog lettél volna vele? – kérdeztem eltűnődve.
– Ezt senki se tudná mondani…Tudod, kislányom, a nagy szerelmek is el tudnak múlni, hiába hisszük, hogy örökre szólnak. Becsapósak, hogy ideig-óráig boldoggá tegyenek, de aztán eltűnnek, csak az emléküket hagyják maguk után.
*
Ezalatt Mirkó azon töprengett, amit hallott a telefonban, aminek nem örült túlságosan. Nem árulta el Diának, hogy a nyomozónő igenis megtudott pár dolgot, és figyelmeztetni próbálta őket, mert a lány elrablója nem nyugodott bele a kudarcba. Megtalálták a nyomait az erdei házban és nyilvánvaló volt, hogy a terveit csak elnapolta. Feltúrtak ott mindent, és meglelték a terveket, Róza házának alaprajzát, mert mint kiderült, sokkal több volt az ház, mint egy kulipintyó. Egy alagút vezetett ki a pincéjéből az erdő alatt, amelyet még nagyon régen áshatott ki valaki, és azon keresztül megszökhetett volna, ha akar. Mégse ment el, valószínűleg annyira ostoba volt, hogy elhitte, nem akadnak a nyomára.
Miután bevitték kihallgatni, rohamot kapott, és úgy viselkedett, mint egy eszelős. Azt sorolta, hogy a fiát ne bántsák, ő ártatlan áldozat. Nem sikerült még kideríteni, hogy ki a fia, de már dolgoznak az ügyön. A rohamot végül egy injekcióval tudták csak csillapítani. Róza miután megnyugodott, nem volt hajlandó egy szót sem mondani, csal bámult maga elé.
Az azonban kiderült az elmúlt órák alatt, hogy az a Bencének nevezett férfi továbbra is keresi Klaudiát, és a rendőrök majdnem elcsípték, amikor lesben állt a lány nagymamájának háza körül. De a férfi rafináltabb volt, mert észrevette őket és kámforrá is vált. Mindenesetre tudni lehetett, hogy le akarja szállítani az árut a megrendelőnek, jelen esetben a lányt. Nagy tartozása lehet, vagy sok pénzben reménykedett.
Ahogy ezt Mirkó végiggondolta, tudta, hogy nem biztonságos a házban maradniuk. Ha eddig követte őket, most sem valószínű, hogy ne találna rájuk.
Annaléna nem faggatta unokaöccsét, hagyta, hogy a fiú gondolkozzon. Ijesztő volt, hogy pár nap alatt mennyire megváltozott az életük, de nem bánta. Az olyan idős hölgyek, mint ő, utálták az unalmat. Soha életében nem volt gyáva, most se ijedt meg. Senki nem tudott róla, de tartott a házban egy pisztolyt, ami még a férjéé volt, és tudott is bánni vele. Igaz, hogy évek óta nem használta, de előző este előszedte a kartondobozból és megtöltötte. Soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Nem akart ő embert ölni, de azzal is tisztában volt, hogy védelemre szorulnak.
– Fiacskám, ülj le idekinn, hozok neked inni! – mondta. – Hagynunk kell őket. Hadd tegyék rendbe a dolgaikat.
– Rendben van, mamuci! – felelte Mirkó kedvesen.
– Mamuci az ángyod térde kalácsa! – mérgelődött az asszony, és besietett a házba.
A fiú már csak a sikoltását hallotta. Az ajtó kivágódott, és ott állt a kapucnis revolverrel a kezében. Annaléna megmerevedett, Dia is ott termett egy szempillantás alatt, és elsápadva nézett rá. Valóban az a srác volt, akivel a táncórán beszélgetett. Mennyire más volt most az arca! Mennyire nem tűnt szerencsétlennek! Ki gondolta volna, hogy már akkor is a nyomában járt?
– Le a földre! – kiáltotta a férfi.
– Diácska! Mi történik? – kiabált a mama odabentről.
– Nem hallottátok? – ordította a pasas. – Ha nem akartok a nyanya után menni azonnal, akkor hasaljatok le.
Mirkó egy pillanatra szétnézett, de semmi az égadta világon nem esett a keze ügyébe, amit használhatott volna.
– Mit akarsz? – szólalt meg a lány. – Itt vagyok, vihetsz, de őket hagyd békén!
– Na, nézd csak! Hogy felbátorodott a cicus! – vigyorgott amaz. – Nemrég még kicsit jobban meg voltál szeppenve. Mondjuk sejthettem volna, hogy nem vagy szívbajos, azt a szerencsétlen Rózát is elintézted.
A lány nem vette le róla a tekintetét. Hogy honnan eredt mérhetetlen elszántsága, maga sem tudta.
– Mi lenne, ha a pénzt odaadnánk neked? – kérdezte. – Ha nem bántasz bennünket, tied lehet mind.
A kapucnis felröhögött.
– Jó vicc, majd el is hiszem. Te tényleg ostobának nézel? Hülye ribanc!
Dia felemelte a fejét és mélyen a férfi szemébe fúrta tekintetét. A lába reszketett, de a hangja nem.
– Komolyan beszélek! Ne bánts senkit, és tied minden pénz! Áll az alku?
– A földre! – ordította a férfi. – Nem alkudozom kurvákkal, akik azt hiszik, okosabbak nálam.
– Hívom a rendőrséget! – kiáltotta a mama, és ebben a pillanatban egy lövés dördült el.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
