Azt mondhatnám, életem legjobb éve telt el a mama halála óta, de ez nem igaz. Nem lehet egy év csodálatos, ha elveszítjük, akit szeretünk. Mégse múlt el nap, hogy ne gondoltam volna a boldogságra, és a vele járó szomorúságra is.
Mihelyt lehetett, megcsináltattam a mama sírját, szolid és egyszerű lett, amilyen ő volt, a szüleim se maradtak ki, mert rájuk sem gondolok kevesebb szeretettel, csak az emlékük jobban ködbe vész. Tőlük kaptam az életet, és ez nem közhely, hisz itt vagyok, élek, és minden napomat úgy alakítom, hogy legyen benne több-kevesebb öröm.
Megörököltem a nagyi házát, aztán azt a rengeteg pénzt is. Sokat töprengtem, mit kezdjek vele, ezért pár szervezetnek adományoztam belőle, főleg menhelyeknek, és idősotthonoknak. Végül úgy döntöttem, veszek egy könyvesboltot, amely kávézó is lesz egyben.
Nem ment könnyen.Nem volt tapasztalatom, csak a lelkesedésem. Sokkal nehezebben indult be, mint gondoltam, mert az emberek gyanakodva figyeltek, nem hitték el, hogy szükség van ilyesmire mostanság.
A kis üzlet egyetlen dolgot kért a vásárlóktól: beszélgessenek. A telefonhasználat tilos lett, ami persze a mai világban bűnnek számít, de én felvettem a harcot és jó félévembe telt, mire híre ment elszántságomnak. Ma, tizenkét hónappal, négy évszakkal később örömmel látom, hogy fiatal lányok csevegnek a sarokban, egy pár érkezik, kávét és kakaót kérnek, aztán helyett foglalnak a kerek asztalkánál és elmerülnek titkos kis világukban.
Hogy mi lett a szerelemmel? Jaj, a legfontosabbat hagytam hátra…Mirkó…Életem főszereplője önmagamon kívül. Most mondjam nagy büszkén és elégedetten, hogy nem csalódtam? De igen. Méghozzá kellemesen. Talán még kedvesebb és figyelmesebb velem, mint remélni mertem. Sokat dolgozik, végtelenül ambiciózus, és gyakran elmondja, hogy tudja, vigyáznia kell rám, mert nem felejti el a megismerkedésünket. Hiába kérem, hogy felejtsen el dolgokat, a fejét ingatja, és azt feleli, nem lehet. Az is része közös történetünknek.
Nem, nem vettem kacsalábon forgó palotát a váratlanul jött vagyonból. Csak egy kedves házat, ahol elférünk. Nem lakunk együtt hivatalosan, de nem múlik el nap, hogy ne találkoznánk, vagy ne egymás mellett aludnánk el. Tényleg, de tényleg boldog vagyok, és ha a mama élne, valószínűleg a föld felett járnék. Persze, nincsenek tökéletes életek, ezt nem feledem.
Nem mindig rózsaszínűek a hétköznapok, mert a kávézó és a könyvesbolt sok munkát ad, a konkurencia se kicsi, sőt előfordult, hogy megpróbáltak földbe döngölni, de nem ismernek engem eléggé. Nem mesélem el, hogy engem, aki már el is raboltak élete során, nem lehet egykönnyen félreállítani.
A kapucnisról alig tudok, még mindig nincs lezárva az ügye, de bízom benne, hogy pár évig a sitten lesz, és azalatt lehiggad. Megbízóját, Tom Waters nevelt fiát, azóta se láttam, nem keresett meg, és nem jött közelembe semmilyen módon. Bevallom, hihetetlenül örülök, bár Kékszeműm azt szokta mondani, az olyan pasasok, mint ő, nem adják fel. Nem akar megfélemlíteni, de jobb óvatosnak lenni, mondogatja. Én viszont nem akarok félni egy életen át.
Délután négy óra van, bágyadtan süt a nap, amikor kipillantok az ablakon és meglátom őt. Világos nadrág, fehér ing van rajta, haját fújja a szél, és energikus léptekkel közeledik. Megcsörren a telefonja, kikotorja a zakója zsebéből és beleszól. Arcán felhő fut át, valószínűleg munkahelyi gondok. Aztán gyorsan kinyomja, és egyenesen rám néz, aki a kirakaton át bámulom őt. Nem tudok mit mondani, eszméletlenül jó pasi. Szeretem. Nem a kék szeme miatt, az csak ráadás. Nem tökéletes, ahogy én sem, főleg, ha a makacsságom nem enged józanul gondolkodni. Szeretem, mert van benne élet. Mert nem úgy képzeli el a világot, hogy az nélküle zajlik, és ő csak elszenvedője. Szeretem, mert minden körülmények között igyekszik szebbé tenni számomra a közös időt.
Azt mondja, ma meglepetése lesz, hisz születésnapom van. Nincs is. Ez nem zavarja, mert szerinte mindegy melyik napon ünnepeljük új életünket.
Már akkor mosolyog, amikor benyit. Az egyik pultos lány, aki van vagy tizennyolc éves, elpirul. Tetszik neki, tudom, megértem.
– Üdvözlöm, kisasszony! Volna kedve velem tölteni a délutánt? – kérdi és átkarol. Érzem finom illatát, belecsókol a nyakamba és annyit mond, szép vagyok.
Ezen persze nevetek.
– Noná! Mit tud nekem ajánlani, uram? – faggatom, és nem bújok ki az öleléséből. Hagyom, hogy karja átfonja derekam, és átjárjon az az édes bizsergés, amit nem lehet megunni.
– Van nálad kabát vagy pulcsi? – faggat vigyorogva.
– Huszonöt fok van kint. Miért lenne?
– Azt hiszem, fázni fogsz. De nem gond, én bírom a hideget! – Szemtelenül vizsgálja az arcom és hagyja, hogy csodálkozzak.
– Ne csináld már! Hová viszel? Csak nem egy barlangba?
– Hideg, hideg… Rossz úton jársz!
– Netán az Északi-sarkra?
– Hideg… A közelében sem jársz! Gondolkozz, miről álmodtál nem rég? Hatalmas, színes….
– Mirkó! Áruld már el! Nem bírom ezt! – közlöm izgatottan.
– Ha megfelelő az időjárás és nem erős a szél, akkor jöhet…
– Jesszusom! Léghajó? – kiáltom idegesen.
– Telitalálat! – Felnevet és tudja, hogy bár örülök, majd összecsinálom magam ijedtemben.
– Neee!
– De de! Ki kell próbálnod, elvégre, vagány csaj vagy! Nincs igazam?
Nézem gyönyörű szemét, szerelmes tekintetét, és nem tudok mást tenni, mint bólintani. Lesz, ami lesz, én elhatároztam, hogy boldog leszek, teszek róla, hogy így legyen.
Azzal kilépünk a boltocska ajtaján és elindulunk. Együtt, amire mindig is vágytam.
Kép forrása: Pinterest
