Az egész olyan gyorsan játszódott le, hogy fel se fogtam, mi történt. Csak a lövés hangja döbbentett meg. Soha életben nem hallottam még valódi lövést. Más, mint a filmeken. Főleg egy szobában. Csak annyit láttam, hogy a kapucnis a lábához kap, miközben ordít, és térdre rogy.
– Ne mozdulj, te nyavalyás! – kiáltotta Annaléna. Mindannyian rámeredtünk. Ott állt az a vékony, csinos asszony, és úgy tartotta a fegyver, mintha mindig ezt csinálta volna. Nem remegett a keze. Arcán elszántság tükröződött, és nyilvánvaló volt, hogy újra lő, ha kell.
– Nénikém! – kiáltotta Mirkó. Én a szoba felé néztem, és a nyitott ajtón át láttam, hogy a mama kezében megáll a telefon.
Annaléna még mindig a pisztolyt fogta, és mereven a támadóra tartotta.
– Sejtettem, hogy egyszer használnom kell – mondta elégedetten, mintha ez természetes lett volna. – Bár nem hittem, hogy lesz merszem elsütni.
És mosolygott.
– Asszonyom! Tegye le a fegyvert! – szólalt meg ekkor valaki. Két férfi állt az ajtóban, az egyik egyenruhás rendőr volt a másikon nem látszott, hogy a rendőrségen dolgozna.
– Maguk kicsodák, és hogy kerültek ide? – fordult feléjük egyszerre mindenki, de csak Annaléna kérdezett még mindig a pisztolyt szorongatva.
– Mindjárt igazolom magam, csak ne fogja ránk a fegyvert! – közölte a civil. – Most benyúlok a kabátom zsebébe és előveszem a jelvényem. Kérem, hogy ne tegyen semmiféle elhamarkodott mozdulatot.
A földön fekvő feljajdult.
– Rám lőtt ez a boszorkány – nyögte. – Vegyék már el tőle a fegyvert!
A két rendőr rá sem nézett, csak Annalénára koncentráltak. Aztán az egyik igazolta magát. Lassú mozdulattal a hölgy felé nyújtotta a jelvényét, mire az vetett rá egy hanyag pillantást, majd lassan, finoman a padlóra helyezte a fegyvert. Esküdni mertem volna, hogy ezt a mozdulatot filmben látta.
– Na, végre! – kiáltott az egyenruhás. Azzal félre is rúgta és elkapta az asszony karját.
– Mit csinál? – ordított Mirkó. – Hát nem látja, hogy nem őt kell elkapnia?
– Maga maradjon csendben, bevisszük mindnyájukat, de addig is hívok egy mentőt.
Lassan ocsúdtam fel a kábulatból. A többi már gyorsan történt. Valóban az őrsön kötöttünk ki, ahol a már ismerős nyomozónő, Amália mosollyal a szája sarkában hallgatta a történetünket. A mama hívta ki őket, nem viccelt, amikor azt kiáltotta, hogy telefonálni fog.
A kapucnist elvitte a mentő, a térdébe kapott egy lövést, járni egy ideig biztosan nem fog, de nem is lesz rá lehetősége, mert felelnie kell a tetteiért. A börtönben nem lesz alkalma sok sétára.
Mi, mindannyian, akik tanúi voltunk Annaléna bátorságának, nem akartuk elhinni, hogy simán lőni mert. Volt benne azonban annyi, hogy lábra célzott, és így is elérte célját.
A kihallgatás végén, hosszú idő múlva, felszabadultan léptem ki az utcára. Mirkó el nem engedett, és annyit mondott, hogy tulajdonképpen el sem hiszi a történéseket. Minden, amit megéltünk, egy regény lapjaira kívánkozott, de én nem voltam végtelenül boldog. Alig vártam, hogy a mama mellett lehessek, meg hogy hazavigyük, mert már biztonságban voltunk. Legalábbis reméltük.
Bence, az a szörnyeteg bevallotta, hogy megbízója már elhagyta az országot, de azért nem tett le véglegesen a tervéről. Szóval, ha azt hisszük, hogy vége van, akkor nagyot tévedünk.
A nyomozónő azonban megnyugtatott bennünket, hogy csak vagdalkozik, nem kell hinni neki. Én álltam Mirkó mellett, kezem a kezébe simulva, és semmi másra nem vágytam, mint pár végtelenül unalmas napra, amikor nem történik semmi, csak úgy vagyunk és kész. Még a munka is hiányzott, talán még Gyöngy is, meg az a szörnyű iroda is. Minden olyan távolinak és idegennek tűnt, pedig nem is olyan régen még ott senyvedtem az asztal mögött, és abban bíztam, hogy egyszer majd Mirkó észrevesz valami csoda folytán. Hát ez bekövetkezett. Igen izgalmasan indult a mi közös kalandunk, és így visszanézve nem bántam már semmit, még akkor sem, hogy az életem forgott kockán.
Az örökséget végül egy hónappal később megkaptuk. Gazdag nő lettem, ahogy a nagyi mondta volna, de addigra már annyira rosszul volt, hogy beszélni se volt ereje. A szívem majd megszakadt, amikor láttam, hogyan hagyja el az élet. Benn ültem mellette órákon át a büdös kórházi szobában, és kérleltem az orvost, engedje haza, hogy ne idegen helyen érje a halál. Nem akart belemenni, azt mondta, higgyem el, jó kezekben van és a kórházban legalább csillapítják a fájdalmát.
Gyönyörű, napsugaras napon ment el. Mirkó még nem ért be, így kettesben maradtam vele. A mellette lévő ágyak is üresek voltak. Ezt a pillanatot használta ki utoljára. Kinyitotta a szemét, és csak annyit mondott: Diácskám, kicsim…Aztán megakadt benne a szó, és eltávozott a lelke. Azt hittem, megszakad a szívem.
Meghalt az az ember, akit a legjobban szerettem. Fogtam a kezét és zokogtam, amikor Mirkó megérkezett. . Közelebb lépett, és átkarolta a vállam.
– Ugye tudod, hogy nagyon szeretett téged? – kérdezte csendesen.
– Téged is kedvelt – mondtam csendesen. – Tudom, láttam a tekintetén.
– Nagyon sajnálom, hogy nem lehetett tovább velünk. Néha igazságtalan az élet.
Könnyes szemmel arcába bámultam, és bólintottam. Elmentek a szüleim, a papa és a mama is utánuk, és nem maradt senki, akit szerethettem a régi időkből. Nem maradt senki, aki ismert volna gyerekkoromból, vagy aki az én életem részese lett volna kisgyerekkoromban. Ez nagyon fájt.
Ahogy múltak a hetek, minden átalakult.
A kapucnis már rég nem volt kórházban, én meg nem dolgoztam már ugyanott. Az egész életem megváltozott, csak egy valami lett csodálatos: kaptam egy nem mindennapi szerelmet, egy társat, aki mellettem volt és lesz is jóban-rosszban, ezt már tudtam.
Én, Kende Klaudia, ha lehet ezt mondani, a szerencse kegyeltje vagyok, és nem vágyom másra, csakhogy szeressek és szeressenek.
A mama sírjához még kijárok hetente és leülök hozzá mesélni. Ezek a mesék csak a jóról és a szépről szólnak. Mindarról, amit tőle kaptam, mert ő mindig vigyázott rám és végtelenül szeretett, amíg élt. Talán még most is.
Vége
Kép forrása: Pinterest
