Apa azt mondta, képtelen átlépni még egyszer azt a küszöböt. Ez nem volt meglepő kijelentés, mert előtte is ritkán tette. Nem szerette az anyját, vagy túlságosan is szerette, nem tudtam eldönteni. Hol így beszélt róla, hol úgy. Néha bekönnyesedett a szeme, ha megemlítette, máskor meg fortyogott a méregtől. Képtelen voltam megfejteni, a kérdéseimre nem válaszolt. Ha anyához fordultam, megrántotta a vállát, és igyekezett másról beszélni. Én viszont meg akartam fejteni a nagymamám titkát. Nem ismertem senkit, aki emlékezett volna rá, mert az ő korosztálya már elment, hamar feladta a földi létet, legalábbis a falunkban. Meglepő volt látni, hogy alig maradt valaki a kicsinyke zsákfaluban, pedig valaha, amikor gyerekként lepasszoltak nyaranta, zajlott az élet. Én legalábbis úgy éltem meg a libáktól és kecskéktől hangos parasztházakat, a sáros utakat. A járdák töredezett tégláin sok történet elevenedett meg, amelyekben én voltam a királylány, Julcsi meg a szolgáló. Olykor fordítva, de igen ritkán, mert erőszakos kislány voltam, nem hagytam, hogy másé legyen a főszerep. Visszagondolva, nem volt nehéz dolgom, mert a szomszédlány simán behódolt nekem, hisz én voltam a fővárosi, aki sokkal többet tudott a világról, mint az összes utcabeli együttvéve. Ha magam előtt látom fehér arcocskáját, még ma is elfog a szégyenkezés, mert gond nélkül kihasználtam szolgálatkészségét és szerénységét. Kiállhatatlan gyerek voltam, de a nagymama hagyta. Amikor anya figyelmeztette, azt válaszolta, úgy kell Julcsinak, minek hagyja magát. Szemeseknek áll a világ, nem a bambáknak.
Szerettem a mamát, mert össze lehetett kacsintani vele szüleim háta mögött. Az idő tájt még nem távolodtak el tőle, szinte havonta látogatták, de történt valami, ami miatt megváltozott minden. Nekem senki nem beszélt róla, mert a gyereknek ehhez nincs köze, mégis meghallottam, hogy a boltban Máli néni arról pletykál, hogy a nagymama végrendeletet íratott a városban. Azt se tudtam, mi jelent a szó, de éreztem, hogy köze lehet a bajhoz. Talán, ha tizenöt lehettem, amikor ez történt, és ettől kezdve, már ritkán hoztak le, és épp csak kiraktak, köszöntek, apám megivott egy kávét, és már menekült is vissza a városba. Eltelt vagy két évtized, amikorra a mama feladta a küzdelmet, és kiderülhetett a nagy titok. Apa testvérére hagyta a házat, ránk meg gyakorlatilag semmit. Nem is volt rá szükségünk, mégis kisemmizettnek érezte magát az apám. Előtte nem volt titok a döntés, ebből is adódott minden rossz. Öccse, Endre bácsi sose volt kedves hozzánk. Ő kapott mindent, és nem értettük, miért.
Miután eltemettük a mamát, kívánságához híven koporsóban, a tűztől világéletében félt, senki nem akart bemenni a szépen meszelt parasztházba, ahol én mindig csodálatosakat álmodtam. A nagybátyám annyit mondott, hogy elvihetek bármit, amit csak szeretnék, ő nem tart meg semmit. Gondolkoztam, mit vinnék el, de nem jutott eszembe semmi. Mégis jól esett átlépni a magas küszöbön, egyenesen a csöppnyi előtérbe, ahol két szék egy asztal várta az érkezőt. Sokszor ültem azokon, bár kényelmetlenek voltak, a vessző, amelyből fonták őket, igencsak megkopott.
A ház a maga illatával, recsegő hangjaival, amely a szekrényekből hallatszott időnként, a második otthonom volt. Megálltam, végig pásztáztam a tekintetemmel a falakat, és nem tudtam eldönteni, elvigyek-e valamit. Ekkor jutott eszembe a kesztyű. Egy fekete, hosszú csipkekesztyű, amit sose láttam a mamán, de találtam róla egy fényképet. Még fiatal lányként egy bálban viselte, és nagyon szerethette, mert élete végéig megőrizte. Régebben is kértem tőle, de nemet intett a fejével. Nem magyarázta meg miért, egyszerűen nem adta. Viszont a kép, amelyen ő volt egy jóképű férfival, a komód fiókjában volt legalul, a lepedők alatt. Véletlenül bukkantam rá, és azonnal tudtam, hogy nem a papa van rajta. A papa alacsonyabb volt és tömzsi, de ez a fiú úgy nézett ki, mint valami filmsztár. Büszke arccal, egyenes tartással fogta a mama vállát, aki ragyogott mellette. Nem képzelődtem, annak a régi lánynak tűz volt a szemében. Olyan láng, amilyet csak a szerelem gyújthat. Mégse hozzá ment feleségül, pedig gyönyörű páros lehettek. Amikor ráleltem a képre, nem bírtam magamban tartani a felfedezésem. Pontosan emlékszem, hogy kínzóan meleg nyári nap volt, a mama a tornácon borsót fejtett, de ahogy meglátott, elfogta a méreg.
– Ki mondta, hogy kutakodhatsz a dolgaimban? – rivallt rám, és kikapta a kezemből a képet. – Ahelyett, hogy segítenél, kíváncsiskodsz.
– De…- kezdtem volna, de leintett.
– Semmi közöd a dolgaimhoz.
Bólintottam, és azonnal megsértődtem. Mit van úgy oda azzal a régi képpel? Azt hiszi tán, hogy érdekelnek az ezeréves titkai, gondoltam dühösen. Pedig nagyon is érdekeltek. Láttam, hogy a köténye zsebébe süllyeszti a fotót, és a nap folyamán többször megsimogatja. Nem voltam ostoba, kétségtelen, hogy valami elhallgatott furcsaságra bukkantam, de nem juthattam közelebb. A kesztyű nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy meg kell találnom. A kép mellett nem volt, tehát csak egy helyen lehetett, a ládában, a sarokban, amit szinte soha nem nyitottunk ki. Még lakat is volt rajta, a kulcsát sose láttam. Hetekig vártam a pillanatot, hogy egyedül maradhassak a házban, és el is jött, amikor a nagymama úgy döntött, kimegy a temetőbe. Én gyomorfájást színleltem. Nem volt nehéz elhinnie, mert annyi epret ettem ebéd után, hogy rám is szólt, hogy nem ismerem a mértéket, pedig a ház mögött kilószámra terem. Ráhagytam, kapóra jött.
Ahogy felmarkolta a kis kapát meg a kannát, és behúzta maga után a léckaput, én már a szobában teremtem. Azonnal elkezdtem keresni a kulcsot. Úgy kellett kutakodnom, hogy nyomot ne hagyjak magam után, ezért igen óvatosan emeltem fel a konyhában a bögréket, figyeltem, hogy a fülük ugyanúgy álljon, ahogy szokott. Nem kellett sokáig nyomoznom, egy régi pléhdobozban, amiben valaha kávé volt, megcsörrent a kulcs. Egyszerű, minta nélküli darab volt, rögvest tudtam, hogy csakis a ládáé lehet. Úgy is volt. Pandora szelencéje, vagy épp ládája nyikorogva adta meg magát nekem. Finom selyempapírba csomagolva feküdt egymásra helyezve egy fekete kosztümkabát, egy finom szövésű kardigán, alul pár takaró, és az egyik ölelésében a kesztyű. Elképesztően gyönyörű darab volt. Puha, aprólékos, vékony kézre passzolt, szinte gyerekméretűre. Rám illett, mert mondanom sem kell, nem bírtam ki, hogy ne húzzam fel. Finoman ráfeszült a karomra, és azonnal megértettem, miért volt a mama számára különleges. A hűvös szobában megborzongtam az anyag érintésétől. Mintha muzsikált volna. Hallottam, ahogy a parkett megcsikordul a bálteremben, ahogy hangol a zenekar, és lehunyt szemem előtt megjelent a szép fekete hajú lány, aki ábrándozva várja szerelmét. Szerettem volna odakiáltani neki, hogy ne hagyja el, táncoljon vele, ameddig csak tud, mert nem ő lesz a nagyapám, de akkor eszembe jutott, hogy ha megtenném, és hallhatná, akkor most nem lennék itt. Ezért kinyitottam a szemem, hogy visszazuhanjak a varázslatból. Lehúztam a kesztyűt, kisimítottam egészen laposra, és visszatettem, hadd fuldokoljon a selyempapír ölelésében. Finoman megigazítottam a többi holmit, majd lecsuktam a ládát, és visszacsempésztem a kulcsot a helyére. Ettől a naptól kezdve másra se vágytam, minthogy megtudjam nagyanyám titkát.
Nem segített semmiféle ravaszság, még akkor sem, amikor már nagyon öreg lett, és alig emlékezett valamire az életéből. Én úgy hittem, nem akar beszélni, de a fejében minden benne van az utolsó emlékfoszlányig.
Endre bácsi nem vágyott a házra, a kertre, azonnal meghirdette, ahogy az anyja meghalt. Apa már nem dühöngött, de éreztem, fáj neki, hogy semmit nem kap.
Ahogy ott álltam, és már szabad volt keresgélnem, nehezen mozdultam meg. Mintha figyelő szemek követték volna minden mozdulatom. Lassan vettem erőt magamon. A kulcs ugyanott volt, ahol régen. A láda is ugyanúgy nyílt, és minden, amit megpillantottam, szinte változatlannak tűnt, azzal a kivétellel, hogy a ruhák tetején feküdt egy boríték. Sárgás, kissé kopottas. Nekem szólt. Óvatosan kihajtottam a lapot, és az állt rajta, hogy a kesztyű az enyém, nekem adja. Elmosolyodtam. Tudta. Nem volt titok előtte, hogy megtaláltam. Aztán a láda aljára nyúltam, és találtam még valamit. Egy mamának címzett levelet.
Az aláírás szerint egy Péter nevű férfi küldte Amerikából. Bocsánatot kért, amiért elhagyta, de nem tudta, hogy gyereket vár. Azt javasolta neki, hogy menjen gyorsan férjhez. Ő az Újvilágban akar boldogulni. Ránéztem a dátumra. Abban az évben született az apám, aki sose tudta meg, hogy nem a papa az édesapja. De a mama tudta, és nem bocsátotta meg neki, pedig nem tehetett róla.
Éreztem, hogy szívem összezsugorodik a fájdalomtól. Egy titok, amelyről senki nem beszélt, de olyan sebet okozott, hogy kihatott egész életünkre. Apa nem sejthette, de biztosan érezte a lelke legmélyén, hogy valami nem stimmel az életével, mert semmiféle okot nem adott arra, hogy az anyja kitagadja az örökségből. Mégis hallgatott, ahogy mindenki más egészen ez idáig.
Kivettem a kesztyűt, megsimogattam, ahogy valaha egy lány, akinek kezét az a fiú fogta tánc közben, akitől gyereket várt. A könnyű tavaszi szélben meglibbent az öreg ház függönye, és az járt a fejemben, vajon nekem el kell-e mondanom a titkot, vagy hagyjam meg annak, ami eddig volt, üres és szomorú hallgatásnak.
Kép forrása: Pinterest
