A Lindbergh család vidéki házában csendesen telt az este. Ahogy máskor is. A kis Charles a szobájában aludt, a dadus fél nyolc körül tette le. Este tízkor viszont arra lett figyelmes, hogy a gyerekágy üres, az ablak nyitva, a függönyt viszi a szél. Az ablakpárkányon sáros lábnyomok virítottak. Az ablak alatt egy törött létra hevert. Azonnal riasztotta a családot. Az apa ezután nem sokkal egy kézzel írt váltságdíjat követelő levelet talált.
A rendőrség nem teketóriázott, menten mozgásba lendült a gépezet, ahogy a média és a közvélemény is. Mindenki a Lindbergh-bébit kereste, és talán ez volt az első nagy hiba, mert ezer félreértés, véletlen játszott közre abban, hogy sosem derült ki pontosan, mi is történt azon az estén.
A gyerekrablás nemzeti hisztériává nőtte ki magát, hiszen az apa az a Charles Lindbergh volt, akinek nevéhez fűződik az első, egyedüli transzatlanti repülés. A húszhónapos kisfiút két hónappal később, 1932. május 12-én, a háztól alig pár kilométernyire találták meg. A test ekkor már bomlásnak indult, de a ruházat alapján azonosítani tudták. A hivatalos jelentés szerint fejsérülés okozta a halálát. Valószínűleg elrablása éjszakáján meghalhatott.
A közvélemény sokkot kapott, hiszen egy nemzeti hős gyerekével történt mindez. Az egész országot megrázta a tragédia. Ám a történet itt még nem ért véget. Két évvel a gyilkosság után, letartóztattak egy német származású asztalost, miután az egyik válságdíj-bankjegyet megtalálták otthonában. Találtak még nála más bankjegyeket is, és a hírhedt létrához hasonló szerszámokaz és anyagokat.
Bruno Hauptmann ártatlannak vallotta magát, a bizonyítékok is ellentmondásosak voltak, a rendőrség gyanúsan sok mindent passzított hozzá úgy, hogy tökéletes bűnbak legyen.
1936-ban halálra ítélték és kivégezték.
Az ügy ezzel még mindig nem zárult le teljesen, mert a kutatók, újságírók és maguk a családtagok sem hitték el, hogy ő lett volna a tettes. Túl sok volt a kérdőjel, és túl kevés a bizonyíték.
Szárnyra kaptak olyan pletykák, mi szerint az apának köze volt fia halálához, ugyanis Charles Lindbergh a 30-as években nyíltan támogatta az eugenika eszméjét. Ez nem volt más, mint a fajnemesítés, amely szerint a társadalomnak csak a legtisztább, legerősebb vérvonalat kell továbbörökítenie. Magyarán, csak azoknak van joga élni, akik tökéletesek.
A kis Charles-ról az a hír járta, hogy fejlődési rendellenességgel született. Bár a család sosem beszélt erről nyilvánosan, a cselédek, orvosok körében nem volt titok. Innen eredt a gyanú, hogy mi van, ha maga Lindbergh áll a gyerek halála miatt, aki közel sem volt olyan tökéletes, mint szerette volna.
Nem közvetlenül, talán egy kísérlet vagy fegyelmezési módszer fajult el. Lidbergh „tréfából” elrejthette a fiát, ám a fiúcska valahogyan leesett a létráról és meghalt. Ezek utána család hamis elrablást szervezett. Természetesen erre bizonyíték nem volt, de a korabeli nyomozók gyanúsnak találták az apa viselkedését, aki nem engedte meg, hogy a házat teljeskörűen átvizsgálják, nem is működött együtt a hatóságokkal, és megpróbálta ő irányítani a nyomozást. Úgy tűnt, rejteget valamit.
A Lindbergh-bébi tragédiája több volt, mint bűneset. A média először vetette rá magát igazán egy magánéleti tragédiára. A fotósok tábort vertek a ház körül, és az elméletek, hamis beismerések azonnal bejárták a sajtót.
Azóta több, mint 90 év telt el, de a kérdés ma is megválaszolatlan: valóban Bruno Hauptmann volt a gyilkos, vagy a Lindbergh-ház falai rejtik az igazságot?
A repülés hősére, bár nem emeltek vádat ellene, árnyék vetült. A legenda besározódott, mert a gyanú befészkelte magát a köztudatba: mi van, ha a gyilkosság mégse egy ártatlan ember műve volt, hanem egy apáé, aki túlságosan hitt a tökéletességben?
