Volt idő, amikor az orvostudomány csodamódszerként tartotta számon a lobotómiát. Ez az eljárás az agy elülső lebenyének sebészi roncsolását jelentette, amely jó megoldásnak tűnt a zavart elme gyógyításában. A valóság azonban más volt, a lobotómia nem gyógyított, hanem megsemmisítette az embereket. Testileg-lelkileg megcsonkította őket, és ha nem haltak bele, akkor hosszú évtizedeken át élhettek másokra szorulva, magatehetetlen sötétségben. A test sok esetben nem adta meg magát, de az agy elveszett, és fontos funkciói nem működtek tovább.
A lobotómia elsőként egy portugál ideggyógyász, António Egas Moniz nevéhez fűződik, aki 1935-ben kezdett beavatkozásokat olyan embereknél, akiknél mentális betegségeket véltek felfedezni. Tudnunk kell azt is, hogy az engedetlenség, a szorongás, a depresszió is ide tartozott, de elvégezte olyanokon is, akik demenciával küzdöttek, vagy épp nem illettek bele a társadalmi normákba. Ez alól nem képeztek kivételt a lázadó tinédzserek vagy épp azok a nők, akik túl érzelmesek, úgymond „hisztérikusak” voltak.
A társadalmi elvárásoktól való eltérés gyakran elegendő oknak bizonyult, hogy a család vagy a rokonság döntsön a beavatkozásról.
Moniz 1949-ben Nobel-díjat is kapott a módszer felfedezéséért, ami mai napig az egyik legvitatottabb döntés. Különösen Amerikába vált elterjedtté. A világon kb. 100 ezer ilyen műtétet hajtottak végre, ami nagyjából tíz percig tartott, de hatása a páciensek élete végéig.
Az Egyesült Államokban Dr. Walter Freeman lett a lobotómia „atyja”, aki 3500 műtétet hajtott végre, köztük a „jégcsákányos” eljárást is, amely során egy jégcsákányhoz hasonló módszert vezettek be a szemgödrön keresztül az agyba, és ott elvágták a a frontális lebeny és a többi agyterület közti kapcsolatot.
A 20. században nem volt nehéz elmegyógyintézetbe kerülni, és erre legjobb példa a híres-hírhedt Kennedy család, amelynek hölgytagja nem felelt meg a család, főleg a keménykezű apa elvárásainak. Rosemary Kennedy, JFK húga tanulási nehézségekkel küzdött, és nem volt hajlandó a rá kiszabott szabályok szerint élni, szeretett bulizni, férfiakkal ismerkedni, ami nem volt a család ínyére. Amikor az apja eldöntötte, hogy lobotómiát hajtat végre rajta, nem kérte beleegyezését. A lány nem halt bele, de a következmények katasztrofálisak lettek. Testi és értelmi fogyatékossá vált, a család számára meghalt. Apja egy intézetben helyezte el, és csak halála után, amikor Rosemary 43 éves lett, tudták meg, hogy él. Ezután anyja vette gondozásba, végül 85 éves koráig tengette életét.
Freeman-ről azt is el kell mondanunk, hogy nem volt orvosi végzettsége, és keze között nagy valószínűséggel legalább száz ember halt meg. Hosszú idő telt el addig, amíg bevonták az engedélyét, amit végzettség nélkül is megkapott.
Ha azt gondoljuk, a fejlődéssel és a változásokkal együtt a lobotómia a süllyesztőbe került, tévedünk. Ma is létező eljárás, amelyet mélyaltatásban végeznek el a szakemberek, de csak akkor, ha a páciens maga kéri. Családtagok, rokonok ezt nem indítványozhatják.
Elfogadhatatlan módszer, arra azonban figyelmeztet, hogy az orvostudomány etikai alapjai nem maguktól értetődőek. Folyamatos vizsgálatot és emberiességet kívánnak.
