„A mese olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben. Egyrészt a mesélés sajátos szituációja, bensőséges hangulata adja meg az érzelmi biztonságot, a nyugodt, csendes és szeretetteljes légkört, amelyben meg lehet pihenni, el lehet lazulni, a rítust, amivel le lehet zárni egy mozgalmas és eseménydús napot. Ám a kisgyerek a mesehallgatás során nemcsak a szülőre, hanem befelé is figyel, saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot, ami segíti őt a nap folyamán felgyűlt belső feszültségei, negatív érzései, félelmei feldolgozásában”
(Kádár Annamária)
Változó világunk változó mesehallgatási és olvasási szokásokat hozott magával. A mai szülők jó része esténként már ritkán mesél vagy olvas mesekönyvből, pedig ennek hasznáról már lassan könyvtárnyi irodalom születik. Hogy mennyire fontos, ahhoz elég kiemelnünk, hogy a gyerek nem az előre eltervezett, megrajzolt képi világban merülhet el, hanem saját fantáziáját hívja elő. Mindemellett olyan szavakat ismer meg, amelyeket a hétköznapi nyelvezet használatakor ritkábban. A nap lezárása csenddel, elmélyüléssel és beszélgetéssel hihetetlen módon megnyugtatja a millió ingerrel küzdő gyereket, nem beszélve arról a meghittségről, amit egy ilyen közös meseolvasás vagy hallgatás nyújt. Ezt azonban idejekorán el kell kezdeni, mert ha tablet vagy a telefon helyettesíti a szülőt rendszeresen, akkor elveszik az öröm és az élmény, nem beszélve a mai hangos, felpörgetett animációs filmekről, amelyek mindenre képesek, csak megnyugtatásra nem.
Egyes szülők úgy vélik, hogy a mai gyerekek nem bírják el a régi meséket, mert szörnyűség, ahogy a farkas felfalja a kecskegidákat vagy Piroskát, és Jancsit és Juliskát is elhagyják szüleik, hiszen az apa hallgat felesége rábeszélésre, és nem tiltakozik, amikor ki kell vinni őket az erdőbe. Benedek Elek meséiben is gyakran miszlikbe vágják a legényeket, aztán gyógyítófüvekkel életre kelnek, de ez nem jelent zombitámadást, mint ahogy sok felnőtt gondolja. Azt kellene megértenünk, hogy a gyerekek nem azt veszik észre a mesében, amit mi gondolunk, vagy hiszünk, hogy meghallanak. Nem lesz senkiből sorozatgyilkos vagy terrorista, azért, mert olyan történeteket hall, amelyekben megesznek, ledöfnek valakiket. Ha ezeket nem úgy tálaljuk, hogy juj, látod, milyen borzalmas a mese, a gyerek észre se veszi. Amióta világ a világ, az állatok mindig is ettek más állatokat és embereket is, ha úgy adódott, de ez nem jelenti, hogy mesénk közben véres részletekbe merülünk el. A ma élő gyerekek sokkal több halállal találkoznak a képernyőn, mint szüleik, nagyszüleik együttvéve, mégis azt hisszük, hogy puhábbak, gyengébbek náluk. Az élet nem rózsaszín felhőn táncoló pónilovakból és cukimuki pillangókból áll. Miközben a gyerek a történetben azt hallja, hogy karóba húzták 99 királyfi fejét, nem képzeli el a valóságot, mert nincsenek róla tapasztalatai. Azt viszont leszűri, hogy a 100. próbálkozó sikeres lesz. A mese azt tanítja, hogy nem szabad feladni, hogy a vándorlás(az élet) során találkozunk segítőkkel, ha mi is megmentünk vagy segítünk másoknak.
A 21. század szülői társadalma nem bízik a saját gyerekében. Úgy gondolja, hogy lelkileg annyira puha és olvadékony, hogy összeomlik a legkisebb csalódástól és visszautasítástól. De a gyerek arra reflektál, amit hall. Ha azt mondják neki, hogy olykor szorítsa össze a fogát, ne nyafogjon feleslegesen, és az a bibi, amit szerzett nem olyan nagy dolog, akkor megérti. Szó sincs arról, hogy fájdalmát lekicsinyeljük, viszont felnagyítani és helyette jajgatni sem kell.
A mesék birodalma jutalmazza a jót, és megbünteti a rosszat. Mi ez, ha nem a legnagyobb tanítás azon túl, hogy kitartóan kell küzdenünk a céljainkért? Ha segítesz, ha gondoskodsz másokról, legyen az ember vagy állat, akkor jó ember vagy, mondja a mese, és az ilyenek elnyerik jutalmukat, ahogy a gonoszok is. Juliska belöki a boszorkányt a kemencébe, de a gyerek ebből csak azt látja, hogy a kislány okos és rátermett, megmenti a testvérét. Eszébe se jut azon morfondírozni, mi zajlik a tűzben.
Miközben a tarka pillangókkal teli réten sétáltatjuk gyerekeinket, és azt soroljuk neki, hogy a biztonságot csak Bogyó és Babóca jelenti, vagy más napsugaras, nehézséget cseppet se említő történet, eközben a tévé ontja a trágárságot, az ostoba túlélő, szerelmespárt kereső, rosszabbnál rosszabb műsorokat, és a gyerek, aki része a felnőtt esti programjának, mindezt látja és hallja, pláne, hogy szülei meg is beszélik, kommentálják vagy szidják a szereplőket. Igen, akadnak kivételek, akik nem néznek ilyen tartalmú esti adásokat, de egyre kevesebben. Egyszer egy tanítványom mesélte nekem, hogy épp itthon van az édesanyja, aki Olaszországban táncol. Természetesen ő nem tudta, hogy egy éjszakai bárban, de háromhetente, amikor hazaért esténként a Bibliából olvasott fel neki. Ugyanez a gyerek azt is mesélte, hogy neki otthon bármilyen videojátékkal szabad játszania, most épp olyat talált, amelyben úgy haladnak előre a szereplők, hogy a másik nyakát kell kitörniük. Délután gyilkolás és szintlépés, este pedig a Biblia. Szóval fiú tudott pár dolgot a világról, de nem úgy, ahogy a szülei elképzelték. A videójátékozást is ők engedték meg neki, nem titkon csinálta. Legfeljebb nem figyeltek rá eléggé.
Fontos lenne elfogadnunk, hogy a világ nem burok, amely kilyukaszthatatlan, és mi mindentől meg tudjuk védeni a gyerekeinket azáltal, hogy hamis képet festünk. A mesék nem hazudnak, nem álnokok, bár Szörnyella gonosz, a valóságban azonban sokkal több erőszak, gúny és csúfolódás éri a gyereket, mert minden percben nem állhatunk mellette kivont karddal. Viszont abban segíthetünk neki, hogy elhiggye, a rossz után jó jön, hogy érdemes kitartónak lennie, hogy a világ nem rémisztő és bántó minden esetben. Ezt azonban csak akkor tudjuk elfogadtatni, ha nem menekülünk valamiféle álvalóságba, csak azért, mert mi felnőttek képtelenek vagyunk feldolgozni a saját félelmeinket és aggodalmainkat.
Kép forrása: Pinterest
