A levél régebbi, bár nincs rajta keltezés, Attila tudja. Zsigereiben elraktározta a múltat, és a jelennel különben is hadilábon áll. Széthajtja, és ennyit lát a sárgás, kissé gyűrött papíroson:
„Ha nem vagy már az, akit ismertem, elfogadom, de akkor is tudni akarom, merre vagy. Egyszer azt mondtad, hogy mindig emlékezni fogsz rám, de úgy, ahogy benned élek, amilyen lehettem volna. Ezt nem felejtettem el, bár nem értettem teljesen. De én akkor is őrzöm majd az emléked, amikor már nem tartozol hozzám. Kettőnké, így sosem múlik el.”
A fiú összeroskad és sírni kezd.
*
A reggeli fény átszűrődik a tejüvegű ablakon, de még nem virradt meg teljesen, csak kapaszkodik egy új nap a régi távolodóba. Kornélia egy bögre gőzölgő kávéval ül a parányi konyhaasztalnál a második emeleti, tágas bérlakásban. Arcát puha, szórt sugarak festik sápadtra. Tekintete valahol máshol jár. Lakása rendezett, de személytelen. Mintha csak vendég volna benne. Az asztalon egy nyitott könyv, Jane Austen Meggyőző érvek regénye, mellette egy jegyzetfüzet, amiben finom kézírással két mondat olvasható:
„Nem mindenki tér vissza, aki elment. És nem mindenki marad, aki maradni ígérte.”
Lehunyja szemét, de csak egy pillanatra. Attila. A könyvesboltban, majd a színházban. Nem fordult felé, nem mert. Mert mi van, ha mégis ő volt? Akkor egy világ is vele jött volna, amit eltemetett. Felvillan benne egy emlék, vagy csak annak köde: viharos éjszaka, dörög, és ő fut a sötétben. Reszket, mert a villámlások erősek, de őt a hangok zavarják. Az ablakból valaki kiabál utána, de nem néz vissza. A lába sáros, a haja csapzott, de a tekintete éber. Élni akar, szabad akar lenni…El kellett mennie, mert ez nem volt nagy történet. Valódi sem, csak millió apró repedés. Egy ajtó, ami mindig zárva maradt. Egy kéz, amely sose simogatta, és egy hang, ami csak ítélkezett. Aztán jött valaki, akiről azt hitte, megválthatja, de ő sem lett más. Csak halkabb erőszak… Hirtelen anyja jut eszébe, akit korán elveszített, majd apját is, akinek hangja a fülében cseng, de nem a szavai által, hanem a hallgatásával.
Attilával jól indult. Mégse maradhatott mellette. Nem akart vele zuhanni. Eltűnése nem baleset vagy véletlen volt, hanem tudatos. Ma már más életet él. Fordít, főleg regényeket. Együtt van, de nem él együtt egy harminc évvel idősebb férfival, Gáborral, aki inkább biztonság, mint szerelem. Valakivel, aki nem kérdez, csak elkíséri színházba vagy irodalmi estekre.
A lány feláll, becsukja a jegyzetfüzetet, majd kipillant a reggeli utcára. Az emberek már sietnek. Attila itt van, és nem sejthette, hogy rátalál…Hiszen úgy volt, hogy nem emlékezhet rá…De ő már nem az, akit keres, és el se bírná a lelke, hogy rátaláljon. Mennie kell tovább, majd kitalál Gábornak valamit és elköltöznek. Nem köti ebbe a városba se semmi. Sehová nem köti. Gyökértelen és üres. Nem tud és nem akar szeretni. Bánja, hogy Attilát elhagyta, de nem értette volna meg, és aztán jött az a baleset…Legyint…Este megint egy kiállítás, már a fülén folyik ki, de Gábor érdekeit se hanyagolhatja el. Fotók, amiket nem kedvel különösebben. A színeseket meg különösen. Mégse mondhat nemet, hiszen megegyeztek.
Megcsörren a telefon, Attila felriad. A szám ismeretlen, de ezen igazán nem csodálkozik, mert jó ideje nem sokakkal tart kapcsolatot.
– Jaj, de jó, hogy felvetted! – örvendezik egy hang. – Kérhetek még egy szívességet? – Bence az, új számon…
– Valami gond van? Júlia rendben?
– Igen, épp erről van szó…Nagyon élvezte az estét, és megkért, hogy beszéljelek rá egy másik programra. Ne hidd, hogy ki akarlak használni, de az unokahúgom, és nem érek rá, de nem akarom, hogy egyedül legyen…
– Értem…Szerinted én vagyok a legjobb gardedám neki? Tényleg úgy látod? – Attila hangjában van némi gúny…
– Azt hiszem, igen! Jó pasinak írt le! Én nem tudom, hová tette a szemét, de ezt mondta…
– Bence! A lányom lehetne és különben is…
– Tudom, nem kell tartanod tőle. Visszafogott, nem fog megerőszakolni. Csak vidd el még ma este…Talán annak a lengyel fotósnak a kiállítására, aki olyan túlszínes képeket csinál. Nem jut eszembe a neve…
– Kalinowski?
– Pontosan! Benne vagy? Jövök neked eggyel! Jó?
Attila hallgat. Semmi ereje és kedve belemenni, de nem akar barátságtalannak tűnni, és kedveli a kollégáját is.
– Rendben, de oda nem kell meghívó?
– Ne aggódj, szerzek és leadom a nevetek. A csajom mindent el tud intézni…
Azzal elköszön, Attila elfintorodik. Még mindig az előbbi cetlit szorongatja a markában és az jár az eszében, hogy Júlia talán egy jel? Azért küldték a fentiek, hogy elfelejtse Kornéliát? Meglehet, de az lehetetlen.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
