Attila kissé feszengve ül a helyén, mellette Júlia, a kollégája húga. Zavarban vannak mindketten, mert nem ismerik egymást, de Bence nem tudta elkísérni a színházba, így megkérte őt, aki kedves akart lenni, ezért nem mondott nemet. J
Júlia a húszas évei közepén járhat, magas, vékony lány, tetszik neki, hogy hamar elpirul. Néha rápillant, és látja, hogy csillogó szemmel vizsgálja a csillárt, a vörös bársonyfüggönyt, a súgólyukat. Látszik rajta, hogy elvarázsolódott. Először van a fővárosban, és boldog, mert attól félt, senki nem ér rá elvinni őt az előadásra. Attila fejben máshol jár, de pár udvarias kérdést még feltesz, hogy valóban társasági színezete legyen az estnek. Figyelmes, mert jólesik a lánynak. Amikor már semmi nem jut eszébe, órájára pillant, és tudatosul benne, hogy nem a szokásos hétperces késésben vannak, hanem már tizenkettőnél. Lassan körbenéz, hogy nem türelmetlen-e más rajta kívül, de a mellette ülő nő vidáman cseveg, előtte valaki a telefonját nyomkodja, majd pár sorral arrébb feltűnik neki egy ismerős profil. Egy nőé, aki finom mozdulattal hátrasimítja a haját és megérinti a fülét. Ezt csak egyvalaki tudja így: Kornélia. Mellette egy idősebb, őszes úr ül, visszafogott elegancia és tekintély jellemzi még hátulról is. Tartása van. Mond valamit, közel hajol, és érezhető, hogy van köztük egy bejáratott közelség.
Ha most felállna és odamenne, vajon mi lenne, ez jár a fejében. Megismerné vagy úgy tenne, mintha nem látta volna soha? Ijedten remegni kezd a keze.
– Még sose voltam ilyen helyen! – súgja oda Júlia. – Mintha megállt volna az idő idebent, úgy érzem.
– Igen, bizonyára! – feleli neki, de tekintete előre mered.
A fiatal lány érzékeli a változást, és nem rest rákérdezni:
– Valami baj van?
– Nem, ne haragudj, csak egy régi ismerőst láttam meg. Azt hiszem…
– Fontos ember a múltból?
Attila habozik, de bólint.
– Nem tudom, mennyire fontos még, de egyszer a mindent jelentette nekem.
– És most?
– Most meg ott ül, mintha nem lenne múltunk. Mintha nem ismerne vagy nem ismert volna soha…
Júlia elmosolyodik. Tetszik neki Attila, bár nem szereti az idősebb férfiakat, akik túl komolyak.
– Talán valóban nem ismer meg…Az is lehet, hogy nem vett észre. Nem akarsz odamenni hozzá?
– Nem hinném, hogy boldog lenne…– Ezt mondja, de ez hazugság. Fél. Attól retteg, hogy az elegáns úr elküldi a fenébe, és megkéri, ne zaklassa a hölgyet, miközben Kornélia eljátssza, hogy egy őrült áll vele szemben.
A fények lassan kihunynak, és a függöny felgördül. Attila továbbra sem veszi le a szemét a nő tarkójáról, aki hirtelen megrándul, oldalra fordul, mintha enyhén hátrapillantana a szeme sarkából, de nem fordul meg. Attila most már biztos abban, hogy Kornélia él, de más valaki életében. Úgy, hogy őt kizárt az életéből, és ez szívét a töréspont szélére sodorja. Semmire nem emlékszik az előadásból, de utána hazaviszi a lányt, meghallgatja rajongó szavait, és díjazza, hogy nem kérdez többet arról a másikról. Mintha tudná, hogy nem szabad. Sietve elbúcsúzik tőle, megvárja, amíg kinyitja a bejárati ajtót, és gázt ad. Nem messze lakik, ezért pár percen belül haza is ér. Belép a sötét, csendes lakásba, nem kapcsolja fel a villanyt, csak leül a kanapéra és maga elé mered. A színházban mindenki maszkot visel, de a legvégén a legtöbben leveszik, hagyják, hogy megszűnjön a varázs, csak ő nem. Ez az igazság, mondja magának.
Láttalak, Kornélia, suttogja. Ott ültél, nem tévedek. Egy másik férfi mellett mosolyogtál. Nem úgy mint régen, mert nem én voltam melletted. Most talán ő szeret téged úgy, ahogy én valaha. Vajon az emlékeinket is törölted? Vagy én még létezem csak megfakult változatban?
Hirtelen a fejében egy régi jelenet ismétlődik meg. Kornélia egy tó partján áll mezítláb és nevetve ennyit mond:
– Ha egyszer eltűnök, ne keress engem! Jó?
– Miért mondasz ilyet? – kérdi riadtan.
– Jaj, csak játszom, ne ijedj meg! De az biztos, hogy utánam is szeretned kell valakit.
– Utánad? Nem értelek. Valami baj van?
– Semmi, boldog vagyok. Hagyjuk. Kár volt ezekkel idegesítenem téged.
A jelenet széttöredezik, Attila hirtelen megint a nappalijában ül a sötétben. Feláll, hirtelen dühös lesz. Tekintete az egyik Austen-kötetre téved. Közelebb lép a polchoz, kiveszi és teljes erejéből a falhoz vágja. A borító szétnyílik, kicsit le is szakad, és úgy hever a padlón, mint egy töröttszárnyú madár. Káromkodik egyet, és amikor lehajol érte, észrevesz egy cetlit. Valami üzenetféle lehet vagy jegyzet. Az ő írása, megismeri.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
