Kornélia eltűnik, de Attila tudja, hogy ez még nem a vég. Már tisztul a kép, és mondjon bármit a terapeuta, ő igenis emlékszik. A lány már nem kitalált személy. Júlia szinte láthatatlan azon az estén, mégis képes mosolyogni. Nem akarja bántani, de hamar hazaviszi, és elköszön tőle. A könyvekkel teli szobában, amelyben oly kevés a fény, a kanapén ül, és hosszan bámulja a koncertjegyet, amelyet eltett valaha, mint találkozásuk emlékét. Nem Júliával, ugyan, ő nem jelent neki semmit. A másik a fontos, aki él és előkerült. Hirtelen emlékezni kezd egy novemberi estre.
Líviával volt, aki idősebb nála öt évvel és millió év nyugalmával. Elhagyta Kornélia miatt, de hozzá futott vissza, amikor a balesetből lábadozott. Újra csak menedék lett, fél szerelem, de hagyta. Ismeri őt. Jobban, mint bárki. Ezt állítja. Szerinte Attila újságíró, ami nem meglepő, mert valóban folyton jegyzetel.
Kornélia olyan nő, akinek a közelébe se lett volna szabad férkőznie. Egy ügyön dolgozott már tíz hónapja. A korrupció olyan szálait sikerült felgöngyölítenie, amelyre kevesen lettek volna képesek az országban. De akkor az a lány beúszott a képbe, és abbamaradt mindent. Nem a félelem miatt, nem is azért, mert nem tudott tovább haladni, hanem mert rájött, hogy a lánynak köze van mindenhez. A nagybátyja az, akiről írt, akinek már az összes üzletét ismeri. Legalábbis remélte, hogy így van, és nem a lány szülei.
Ezért kellett volna őt megölnie valakinek… Majdnem sikerült. Milyen egyszerű és filmbeillő megoldást választottak! Eső, gázolás. Ennél közhelyesebb halál nincs, nem beszélve a cserbenhagyásról. Mit is mondtak volna másnap, ha összejön? Meghalt a fickó, aki olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem lett volna szabad?
Igen, ez történt, de nem teljesen. Őt kiiktatták hónapokra, és most se emlékszik a részletekre. Telefonja megsemmisült, az akták, amelyek a lakásában voltak, eltűntek, és mindenki azt mondogatta neki, hogy Kornélia nem létezik. Ennél jobb tervet ki se lehetett volna találni. Bolondnak nevezték, és meggyőzték, hogy téved. Hogy életben maradt, az meglepetés lehetett nekik. A lány is hazudott, vagy arra kényszerítették, hogy hazudjon. Ki gondolta volna, hogy ebben a városban esélyük lesz újra találkozni?
A kórházi ágya mellett a másik nő várta, hogy felébredjen, és hogy a valóság végre kitisztuljon a fejében. Lívia elbírta, hogy egy másik nő után ácsingózzon, bár ő is azt állította sokáig, hogy nem létezik. Mindenki összeesküdött ellene. Lívia, az ügyvéd is, az erős és bántóan józan.
– Attila, ha nem hagyod abba ezt a visszaemlékezős kényszert, nem fogsz felépülni! Örülj, hogy jobban vagy! Kaptál egy új életet. Itt vagyok melletted, és fogadd el, hogy megváltoztál – mondta neki nemrég, de ő csak legyintett.
– Valami nem áll össze – felelte akkor, és mára már tudta a választ.
– Tudod mit? Én örülök, hogy nem emlékszel. A baleseted nem lehetett véletlen…El akartak hallgattatni. Fogd már fel! Most jól vagy, kezdj új életet.
– Lívia, én nem értek semmihez! Arra sem emlékszem, mit tudtam régen.
– Ezt megértem! Próbáld meg leírni az emlékeid, vagy írj arról, amit most érzel…Lehet, hogy egy jó könyv lesz belőle! – A nő, a határozott ügyvédnő tudta, miről beszél…Ha nem is akarta, hogy Attila nyomozzon, abban azért reménykedett, hogy az írás képességét nem veszítette el.
Attila mégis elhagyta. Nem bírt másra gondolni, csak Kornéliára, és ezt nem érezte tisztességesnek.
Az éjjel közepén egyszer csak feláll, a konyhába megy, és kinyitja a falon lévő szekrények egyikét. A csempe nincs tökéletesen a helyén, de ezt csak avatott szem veszi észre. Már emlékszik. Az agya visszakattan… Oda rejtette a pendrájvot, amin az összegyűjtött anyag van. Már tudja, ki ő, és azt is, hogy senkinek nem mondhatja el, hogy visszatért. Még nem teljesen, de a pendrájv majd segíteni fog.
A pszichológust se mondja le, majd színészkedik előtte egy kicsit, úgyse figyel rá rendesen. Másnap kilenckor élete nagy alakítását fogja nyújtani, mert lehet, hogy ő se ártatlan, talán az ő emberük.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
