A pszichológus némán figyeli Attilát. Azonnal észreveszi, hogy valami megváltozott benne. Elkezdett emlékezni, de valamiért palástolni igyekszik. Sejti, hogy nagy titkai lehetnek, de folyamatosan egy nőről hablatyol, és már azt sem tudja, hogy addig, mit hazudott. Nem, ez a férfi nincs tisztában a hétköznapok szörnyűségeivel, gondolja.
– És mit érzett, amikor meglátta Kornéliát? – kérdezi, mintha valóban érdekelné. Amit valóban tudni akar, azt még nem meri megközelíteni.
– Örömöt, félelmet és csalódást! – hangzik a válasz.
– Kifejtené?
Attila mesél, olyan részleteket közöl, amelyeknek köze sem volt az estéhez, csak beszél, hogy minél távolabb kerüljön attól a felismeréstől, hogy egy politikus üzleteit felgöngyölte és le is legyezte, nem beszélve a dokumentumokról, amelyeket megszerzett. Érzi, hogy talán túlzásba esik, de a pszichológus nem figyelmezteti, nem ez a dolga.
Igen, milliárdok tűntek el. Olyan családsegítő program veszett el, amelyet uniós milliók támogattak volna, és ő rájött. Azt még nem tudja, hogyan, de az biztos, hogy jó nyomon járt, mert meg kellett volna ölniük. Nem jártak sikerrel, de ez nem jelenti azt, hogy feladták.
Próbálja figyelmeztetni magát, hogy ez nem egy svéd krimi, netán egy elhasznált amerikai oknyomozó sztori, ez itt Magyarország, mégse sikerül neki megnyugodnia.
– Mit szeretne most tenni? – kérdi a szakember, mintha valóban csak arra törekedne, hogy kifaggassa.
Közben finoman az órájára pillant, mert jelentenie kell. Páciense emlékei újra élnek, ami azt jelenti, hogy egyesek hatalma veszélybe kerülhet. De nem ő lesz az első és az utolsó sem, akit el lehet takarítani. Neki viszont megéri, mert egy kisebb hajót akar az Adriára. Annak árát kérte, és rábólintottak. Pár hét és már ott vitorlázik Anikóval. Hogy esküje köti, nem túlságosan érdekli, mert Attila el fog tűnni, és vele együtt minden, ami bizonyítaná, hogy elárulta.
– Azt hiszem, megkérdezem Kornéliát, miért hagyott el, és miért nem keresett soha.
Attila válasza hamis, ahogy a hangja is. Menne, de még van tizenöt perce. Észreveszi, hogy terapeuta még gyakran az órájára pillant, és egyre feszültebb. Már nem kételkedik abban, hogy elárulja őt.
– Ha megkapja a választ, el tudja majd fogadni? – Ostoba kérdés, ezt a kérdező is tudja, mégse jut eszébe semmi, amivel ki tudná tölteni a maradék időt. Telefonálnia kell minél gyorsabban, nehogy valaki megelőzze, netán az a Kornélia, és elússzon a hajója. Szó szerint.
– Talán igen. Kénytelen leszek. Most, hogy tudom, nem én találtam ki őt, csak egyre vágyom: válaszoljon a miértekre, és én elfelejtem őt, hiába szerettem.
– Valóban? Képes lenne rá?
– Úgy gondolom, nincs más választásom…De ha nem bánja, most mennem kell. Nincs időm tovább itt lenni… – Eddig bírja.
– Attila, minden rendben? – kérdi a pszichológus, miközben fellélegzik. Menjen csak, biztosan a nőhöz szalad, vagy épp a robbanást készíti elő?
– Csak eszembe jutott valami nagyon fontos…
– Kornélia?
– Igen!
Attila feláll, vet egy pillantást az íróasztalra, amelyen hever a telefon. Már tudja, hogy nem fogja becsukni az ajtót, hanem kihallgatja a beszélgetést, ami távozása után történik.
- Rendben, akkor várom a következő héten! – hangzik a siető válasz. – Minden jót!
- Önnek is! – azzal felkapja kabátját, és elindul kifelé.
Szeme sarkából még látja, hogy a pszichológus azonnal megfordul és a telefonja után nyúl. Az áruló, mosolyodik el gúnyosan. Minden titok tudója, aki eladta magát az ördögnek. Az ajtót valóban résnyire nyitva hagyja, és megáll. A váróban nincs senki, így nem feltűnő, hogy hallgatózik.
– Én vagyok! – mondja odabent a férfi. – Igen. Már emlékszik. Nem, nem mondott semmi konkrétat, de tudom. Nem, nem, csak elfelejtette, mit hazudott addig…Értem, jó. Nem lesz gond, kiszedek belőle mindent. Azt meg ne feledd!
Hallgatás, majd hangos nevetés következik. Attila tudja, hogy bajban van. Most nem autó jön majd az esőben, sokkal komolyabban veszik az egészet. Nem akar kiesni az ablakon, ahogy Oroszországban szokás. Menekülnie kell. Csak egy ember segíthet. Az, akit megbántott és elhagyott.
Folytatjuk…
