„– Igazad van. Legyen így. Az utolsó húsvétunk együtt. Utána eltemetem őt a szívemben, és hagyom, hogy egy másik életben támadjon fel… drága, hű társam, Zsemle…”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Most, hogy Évában tudatosult, hogy nem csak, hogy közelebb jött Zsemle nyugdíjazása, hanem megvan az egészen konkrét dátum, amikor el kell válnia szeretett vakvezető kutyájától, elhatározta, hogy tudatosan felépíti magában az elengedést.
Jegyzeteket készített a kutya megszokott tápjáról és konzervjeiről, valamint szokásos napirendjéről, hogy Juci néni, amennyire lehetősége van rá, követni tudja – így talán zökkenőmentesebb lesz az átállás Zsemlének is. Aztán előhalászta a régi, kamrába bepakolt kutyás cuccokat. A régieket kidobálta, amelyek még használhatóak, azokat meg egy nagy táskába pakolta, hogy Juci néninek adhassa.
Hogy az állattal megértesse, hogy mi fog vele történni – és talán azért is, hogy ő maga “haladjon” lelkileg, és ne ragadjon bele a gyászba – nap mind nap végigmondta, hol, kivel fog élni, és miért kell ennek az egésznek bekövetkeznie. Ígéretet tett arra is, hogy Zsemlét időnként meglátogatja Zebegényben.
Mindennapos rituálévá vált, hogy elbeszélgetett a kutyával a jövőjét illetően. Sosem bírta azonban végigmondani az egész, már-már betanult szöveget… a végére minden egyes alkalommal zokogásban tört ki.
Hét éve vannak együtt. Barátok, társak lettek. Együtt tanulták be az útvonalakat az idősek otthonába, a boltba, a parkba… összeforrtak, és ezt a kapcsolatot fájdalom nélkül senki nem tudja szétszakítani. Tudta ezt Márk is és Juci néni is, mégis, csak ők ketten Zsemlével tudták igazán, mit veszítenek el egymásban, örökre. Nekik kell megbeszélni, elgyászolni ezt az egész közös vakos életet. A többiek csak empatikusan asszisztálhatnak hozzá…
Márk tudta jól, hogy a nagyhét és húsvét után neki aktívan kell majd részt vennie a kutya költöztetésében, és Éva támogatásában. A felhőtlen szerelem és a romantikus randik most háttérbe kell, hogy szoruljanak, hiszen a lány, akit szeret és tisztel, most gyászolni és sírni fog. De türelmesen kitart, ezt már rég eldöntötte.
Minden nap többször felhívta Évát, vagy írt neki pár kedves szót. Amikor pedig a munkája engedte, meg is látogatta őket: vitt kaját, kávét, virágot, vagy elintézett egy-két dolgot, hogy Évának ne kelljen kimozdulnia ismeretlen helyekre.
Úgy látta, hogy legközelebb pénteken tudja meglátogatni a szerelmét, addig gyakorlatilag zsúfolt minden napja. Évának szerencsére megfelelt az aznap délután. Márk el is kérte a lány bevásárló listáját, és felajánlotta, hogy a saját motyójával együtt neki is megvesz mindent az ünnepekre.
Péntek. Még három nap. Hetvenkét órányi várakozás Márkra, és ugyanennyi gyászmunka Zsemlével. A lány elhatározta, hogy aznap, amikor Márk itt lesz, tesz egy rövid sétát. Bottal, kutya nélkül. Mint hét éve, amikor még ez volt a természetes.
A férfi erről persze mit sem tudott. Nagy pakkokkal érkezett, alig tudott felcsengetni. Éva izgatottan engedte be, és egy finom csókkal köszöntötte az ajtóban.
– Nagyon örülök, hogy itt vagy végre! Nagyon vártunk már – érzékenyült el Éva a szokásosnál jobban. Márk a konyhába vonszolta a papírtáskákat, és megkérdezte, segíthet-e kipakolni.
– Nagyon köszönöm, én közben leszaladok, megnézem, hogy bezártam-e a tárolót, de pár perc, és visszajövök! – füllentette Éva, mert nem akarta, hogy Márk aggódjon miatta. Megsimította Zsemle füleit, és az ajtó felé vette az irányt. Az előszoba szekrényen tartott botját kinyitva kilépett a folyosóra, majd becsukta maga után az ajtót. A lift nagy lustán felérkezett, majd kinyokorgva kitátotta a száját.
Éva nyugodtan lépegetett a nagy vaskapuig – magabiztosan állapította meg, hogy jól ismeri a házat, mindenről tudja, hány lépés, hol van, hogy nyílik… Tudni akarta, hogy milyen lesz az első nap Zsemle nélkül. Tudni akarta, hogy túléli-e a magányt…
A kisbolt volt a terv, odáig akart elgyalogolni. Hallotta a körülötte sétáló embereket. Érezte, ahogyan a térre ér – erősebb volt a szél, nem takartak az épületek. Hirtelen azonban egy kordon állta útját, és egy kupac tégla-szerűségbe ütközött fehér botja.
Elindult jobbra, hogy kikerülje a – bizonyára nagypéntek miatt félbehagyott – térkövezést, és megkeresse az utat a kisboltig. Nem hallott maga körül senkit, így nem tudott segítséget kérni. Tovább haladt, remélve, hogy jól körbe van kordonozva a munkaterület, és, hogy nem esik bele semmiféle árokba.
Egyre idegesebben kereste a megszokott kis járdát, amely szinte nyílegyenesen vezetett be a kisboltba… de sehol nem találta a földtúrás végét.
Hirtelen hideg futott végig a lábán. Egy sáros pocsolyában merült el bokáig.
“Ilyen lesz az életem nélküle. Ilyen hideg és sötét.” – mondta félhangosan, majd keservesen sírva fakadt.
– Segíthetek? – szólította meg egy nő hirtelen.
– Igen. Visszakísérne a 25-be? Egy színes ház, itt valahol mögöttünk – mondta zokogva Éva.
– Hát te meg, hol jártál? Nem azt mondtad, hogy a tárolóhoz mész? Vagy feltúrták a pincét? – nevetett Márk, amikor megpillantotta, de rögtön észrevette, hogy a lány sír.
– Nem tudom, hogy fogok Zsemle nélkül élni. Máris hiányzik – mondta a lány, és újra elpityeregte magát.
– Tudom. Tudom – mondta Márk, és átölelte Évát. Akkor végképp megértette, mit jelent egy vak embernek egy hűséges vakvezető kutya. – Én majd segítek. Ahogy tudok.
fotó: Pinterest
