Bosszankodva dobta földre dögös műbőr szoknyáját. “Hát, ez nem lehet igaz, ezt is kifogytam!” Más nyilván örülne, ha ilyen problémái lennének, de őt kifejezetten idegesítette, hogy az elmúlt hónapok munkahelyi feszkói miatt teljesen összezuhant – ezek szerint nem csak lelkileg. Mindjárt indulnia kell, és nem tudja, mit vegyen fel! Végül feladta a dolgot, és maradt a farmerszoknya – blézer megszokott biztonságánál. Elvégre Zitáék tudják, milyen ő valójában, és nem várják el a flancolást sem – csak neki, a lelkének lett volna jó, ha a közös sörözős estét csiniben tölthette volna.
Először nem értette, miért kellett felcserélniük a törzshelyüket, de amint belépett a hangulatos kis bárba, kezdte érezni, hogy új kedvenc lehet belőle. Nem ez volt aznapra az egyetlen meglepetés: az asztalnál a jól megszokott arcok mellett egy ismeretlen srácét pillantotta meg. Olyan tipikus jó embernek tűnt: visszafogott, barátságos, kedves. Hamar kiderült, hogy Kálmán új munkatársa, és Ákos a neve. De vajon miért nem beszéltek neki eddig Ákosról, amikor helyes is, normális is – ő pedig elég régóta szingli?
Igyekezett mellé keveredni, de a többiek az asztal másik végén szántak neki helyet, így semmit sem hallott abból, amit a srác mondott vagy kérdezett. Az este így iszogatással és kíváncsi pillantásokkal telt – úgy tűnt, ez kölcsönös is.
Zitát végül a mosdóban csípte el, és azonnal faggatni kezdte Ákosról, de nem járt sikerrel.
– Kálmán új munkatársa. Olyan magának való figura. Nem a te eseted szerintem. Bár jófej, meg szorgalmas is, de… olyan fura felfogása van az életről.
De mégis mi? Szektás? Remete? Aszexuális? Most komolyan…
Mire visszatértek az asztaltársasághoz, Ákost már nem találták ott.
– Holnap vidéken melózik, ezért korán hazament. – mondta lazán Kálmán, de ezzel méginkább felébresztette benne a kíváncsiságot. “Miért menekül ez a srác?”
Másnap fejfájással ébredt, pedig egyáltalán nem ivott sokat a bárban. Biztos megint valami nyavalyás front! Még jó, hogy csak délutános lesz, addig van idő, hogy összeszedje magát. A reggelit nem hagyta ki sosem, így fejfájás ide vagy oda, nekilátott, hogy tojással, paprikával, paradicsommal és egy teljes kiőrlésű bucival megtöltse a gyomrát. Tíz óra volt, mire leülepedett a reggeli, elmúlt a fejfájás, és felvette futóruháját.
Amikor délutános volt, mindig körbefutotta a szigetet. Kétszer, mert ez a tíz kilométeres táv lett számára a megszokott. Ezt egy esti súlyzós edzéssel azért megspékelte, ott azonban nem ismert rutint – igyekezett fejlődni, legyőzni önmagát.
Zene helyett ilyenkor a saját gondolatait hallgatta, vagy az emberek és járművek hangzavarának egyvelegét szűrte át az agyán.
A villamos és a dübörgő autók mellett szedte a lábát éppen, amikor hirtelen ismerős alakra lett figyelmes. Hát, ilyen nincs is! Mekkora az esélye annak, hogy a fővárosban egy előző nap megismert figura egyszer csak az útjába kerüljön?
Ákos nem vette észre. A Nap is erősen sütött, és a férfi amúgy is nagyon bele volt mélyedve a beszélgetésbe egy aprócska kerekesszéket toló nővel. Amikor elérte őket, csak Ákos hümmögéssel kísért mondatát hallotta: “Persze, teljesen megértem.”
Na, tessék. A jóképű, empatikus, a barátok szerint “fura felfogású” pasi foglalt, ráadásul egy sérült gyermeket nevel. Hát, ez mindent megmagyaráz: a visszafogottságot, a rövidre fogott esti programokat, és azt is, hogy Zita miért figyelmeztette rá, hogy Ákos nem az ő este.
Lehet, hogy Zita mindent tud Ákosról? Na, szép. A szigetre érve leült egy padra, és pötyögni kezdett a telóján.
– Ákosnak? Nem, dehogy. Kerekesszékes? Pfúú, hát, az ki van zárva. Még barátnője sincs, nem hogy felesége meg gyereke. Kálmánnal sülve-főve együtt vannak, elég jó spanok lettek, azért valószínűleg már elmondta volna, ha ilyen komolyan el lenne köteleződve…
Hát, ez érdekes. De akkor ki lehet ez a nő a gyerekkel, és miért kísérgeti őket Ákos munkaidőben a körúton?
