– Ákosnak? Még barátnője sincs, nem hogy felesége meg gyereke.
Hát, ez érdekes. De akkor ki lehet ez a nő a gyerekkel, és miért kísérgeti őket Ákos munkaidőben a körúton?
A sorozat további részeit itt olvashatod
Egy héttel később újabb összejövetelre volt hivatalos: ezúttal a sima traccspartin túl megünneplik Kálmán harmincadik szülinapját is. A bár annyira bejött mindenkinek, hogy ki is tartottak mellette: legyen ott a buli.
A múltkori rövid és szolid jelenléte miatt azt hitte, Ákos ezúttal el sem fog jönni. Tévedett.
Amikor frissen vásárolt ruhájában – amely igazodott a mostani, stresszben lesoványodott alakjához – belibbent az ajtón, és meglátta a férfit, alig tudta titkolni meglepettségét és örömét. Ezúttal sikerül mellé telepednie, és remélte, hogy az este során majd beszélhet vele a múltkori “találkozásukról”.
A hangulat lassan, de biztosan alakult, mindenki vett vagy csinált valami őrültséget Kálmánnak – szinte egymásra licitáltak a bolondozásban: nem csoda, régi, összeszokott banda az övék. Az ajándékok és a torta után mindenki klikkesedni, beszélgetni vagy inni kezdett. Egyszer csak azon találta magát, hogy Ákossal koccint, majd sablonos beszélgetést folytat.
A kíváncsiság annyira marta, hogy végül belekezdett az otthon már olyan sokszor elképzelt párbeszédbe:
– Láttalak a múltkor a körúton.
– Tényleg? Huhh, és én észre sem vettelek, ne haragudj!
– Jajj, semmi baj. Épp el voltál foglalva a feleségeddel meg a kisfiaddal!
– A kicsodákkal? Várj, nekem is mutasd már be őket lécci. Szingli vagyok egy jó ideje…
– Ó, értem. Egy csinos nő és egy…
– Ja! Aha. Ühüm. Nem, ők nem a családom. Remek barátom és kerekesszékes kisfia. Egy vizsgálatra kísértem őket: a hely nem volt akadálymentes, így Emese megkért, hogy segítsek a kocsit cipelni, ahol lépcső van.
– Nem mondod, hogy van még ilyen hely, ahol… na, tök jó, hogy te segítesz nekik. Hol ismerted meg őket?
– Egy… egy… egy ilyen… önkénteskedem egy szolgálatnál, ott találkoztam velük egy éve. Kérsz még valamit inni?
Ákos olyan gyorsan leterelte a témát, hogy csak pislogott. Kért még egy rosét, aztán elmesélte, hogy ő meg egy csecsemőosztályon dolgozik, ami az álma volt: nagyon szereti látni, ahogy az élet elindul, szinte érzi, ahogy ezekben a törékeny kis lényekben a menny és a Föld összeér.
Ákos szemében ellágyulást és teljes figyelmet vett észre. Ez tetszett neki. Nem felvágásból mesélt ilyen szenvedéllyel a munkájáról, hanem, mert tényleg imádta csinálni. A záróra és a másnapi munka sürgetése hajtotta ki őket a bárból.
Mindannyiukat meglepte, hogy kint esett az eső. Ákos levette a kabátját, és fölé tartva ellentmondást nem tűrően közölte:
– Elkísérlek a villamosig, jó?
A megállóban maradva a férfi még intett egyet neki, majd elindult az ellenkező irányba. “De miért nem hívott el randizni, vagy legalább kérte volna el a számom… ezek szerint ő nem érezte az, amit én?” – kattogott lemondóan, majd lehuppant egy ülésre.
Másnap reggel munkába menet még mindig zakatolt benne a kérdés.
Mikor megérkezett bringáját lelakatolta, a bukósisakját a hóna alá vette, és rápillantott az órájára. Sikerült úgy beérnie a kórházba, hogy még lesz ideje letusolni és a kávéját is nyugodtan megihatja. Utána már úgysem lesz érkezése sem enni, sem leülni: egy csecsemőosztályon mindig rengeteg a tennivaló.
Gyorsan felvette a fonalat, hogy melyik aprósággal mi történt az éjszaka folyamán – valahogy mindig adódik valami -, és munkába állt. Noha évek óta ezt csinálta, nem hagyta, hogy a rutin kiölje belőle a szeretetet és a lelkesedést. Hát hogy ne lehetne rajongásig szeretni ezeket a cseppnyi embereket?
Két dologgal azonban soha nem tudott megküzdeni: ha elvesztettek egy babát, vagy, ha a szülőanya hazasétált a babája nélkül. Istent és a Sorsot kérdezgette, tán azok megválaszolják az szívét mardosó kérdéseket… de aligha nyugodott meg a válaszokban. Nem az ő tiszte volt a “rendrakás”, a vígasztalás, vagy az ítélkezés, mégis, csak nagyon nehezen tudta meghúzni a határait: amikor csak hallgatnia szabad, és uralkodnia a könnyein vagy a dühén.
Úgy alakult, hogy ez a nap is egy nagy kérdőjel maradt benne. Egy fájó, megmagyarázhatatlan veszteség. Gyászolt ilyenkor az egész osztály, nővérestől, takarítónőstől.
Este tompán gurult haza, és mire benyitott az ajtón, és előtúrta a telefonját, döbbenten vette észre, hogy öt nem fogadott hívása van.
Dobogó szívvel hívta vissza Mariannt, a baráti társaság egyik legvagányabb csajsziját.
– Baj van, Marcsikám? – hadarta remegő kézzel. Ma már több rossz hírt nem lett volna képes elviselni.
– Ahh, dehogy van baj, csak szereztünk pár jegyet az éjszakai vetítésre ide a plázába, jön mindenki, már csak te nem mondtál igent. De majd most! – csilingelte Marcsika ellenállhatatlanul.
– Áhh, nem, kizárt, nagyon szar napom volt. – hárította azonnal, de Marcsi nem az a nő volt, akit oly könnyen le lehetett rázni.
– Akkor fél óra múlva a ház előtt vagyok, majd csörgök. Épp oda fogunk érni, de majd akkor a végén váltunk egy pár szót a többiekkel, oké?
Marcsi citromsárga kisautója – annyira tipikus, el se tudta volna képzelni őt más járgányban – pontosan fél órával később gördült a ház elé.
Egykedvűen zárta be az ajtót, és még maga sem értette, miért megy el erre a mozira, amikor semmi másra nem vágyik, mint egy kis csendre és egy pohár rosé elkortyolgatására, pici konyhája ócska narancssárga bútorát bámulva.
A film jobb volt, mint várta, kicsit ki is zökkentette a gondolatait. Arról nem is beszélve, hogy a kezdés után érkezve, a sort végigpásztázva megállapította, hogy Ákos is itt van. Ettől egészen meglepődött, és percekig azon agyalt, vajon Kálmán unszolására jött el, vagy esetleg őt szerette volna látni…
A plázát elhagyva beültek egy török kajáldába, ahol megint nem Ákos mellett kapott helyet. Így csak a búcsúnál váltottak egy pár szót.
– Nagyon neki vagy keseredve, nem volt jó napod Aprajafalván? – kérdezte huncut szemekkel Ákos.
– Hogy ho…? Hehehe, de vicces, ezt még sosem hallottam, de nagyon jó! Igazad is van, nálnuk mindenki olyan icike-picike… Sajnos, néha túl pici is… – sajdult bele a nap emlékébe a szíve.
– Ó, mi történt, lehet tudni? – faggatta tovább Ákos, de hirtelen megbánta, hogy megszólalt… megsejtette, mi lehet az a kis célzás.
– Igen. Elment. Előforult. Csak kegyetlen nehéz szembe nézni vele… – halkult el egészen.
– A halállal mindig… – komorodott el Ákos arca is, aztán gyorsan elköszönt, és kisietett az ajtón.
– Hm, olyan fura ez a srác, igazad volt. – mondta végül Zitának, bár sokkal inkább magának.
– Nem tudod, mi lett vele? Elvesztett valakit? Vagy csak simán nem bírja a sok érzelmet?
– Hát… de. Éppenséggel megtudtam, hogy mi történt vele… – hebegte riadt szemmel Zita.
– De nem tudom, hogy szabad-e elmondanom.
fotó: Pinterest
