A szégyen valaha a túlélést szolgálta. Figyelmeztette az embereket, hogy aki eltér a közösség elvárásaitól, veszélybe kerülhet. Ami régen védelem volt, mára láthatatlan béklyóvá vált és megbénítja az egyént azzal, hogy mély sebeket okoz. Kisgyerekként sokan megtapasztalták, hogy szüleik a szégyent érezték a legtragikusabb érzésnek életük során, és azért veszekedtek velük, mert szégyent hoztak a fejükre. Ez utóbbit könnyű volt előidézni, mert a szégyen minden mögött megbújt. Lehetett ez egy nem megfelelő ruházat, a köszönés elmaradása, harsány viselkedés, vagy csak egy helyzethez nem illő mosoly. Gyerekként felfogni ennek értelmét szinte lehetetlen, ahogy az is, hogy miért kellett szégyellnünk valamit, amit szerettünk, vagy szívesen hordtunk, nem beszélve a testünkről és a vágyainkról.
A szégyen nem egyszerűen bűntudat, mert az csak annyit súgna, hogy rosszat tettünk, a szégyen viszont azt sugallja, hogy rosszak vagyunk. Mélyen és változtathatatlanul. Ez a belső üzenet mélyre fúródik, és azt érezteti az emberrel, hogy méltatlan a szeretetre, hibás mindenben, amit tesz. Gyerekkorban különösen pusztító tud lenni, főleg, ha a nevelés része. Ha valakit megbélyegeznek, ha azt mondják rá, hogy ügyetlen, buta, nem fogja semmire se vinni, akkor ez nem egy hiba lesz az életében, hanem stigma, amely kihat a későbbi viselkedésére.
A szégyen aláássa az önbizalmat, önutálathoz vezethet, és azok, akiket folyamatosan megszégyenítenek otthon vagy az iskolában, nem ritkán depresszióssá válnak. Aki állandó szégyenben él, nem tud közeledni másokhoz, mert úgy érzi, nem méltó mások figyelmére, egyszóval: értéktelen. Így kerüli a kapcsolatokat, és falakat épít.
A szégyenérzethez gyakran társul testi tünet, valódi fájdalom is, amely lehajtott fejet és felhúzott vállakat eredményez. Mintha a tulajdonosa bocsánatot kérne azért, hogy él.
Felnőttkorban se tudjuk elkerülni. Gyakran előfordul, hogy a munkahelyen a főnök durván leszidja a beosztottat, és ezt a kollégák előtt teszi. Ilyenkor az áldozat nemcsak azt gondolja, hogy hibázott, hanem hogy abszolút értéktelen. Ez olyan lelki sérüléseket eredményezhetnek, amelyek nehezen gyógyulnak.
Régen a megszégyenítés intézményesen működött. Közönség kellett hozzá és példát statuáltak vele. A bűnöst a falu elé állították, megdobálták, leköpködték, és ha súlyosabb volt a vétke, köveket hajigáltak rá.
Egyes keleti társadalmakban nincs szörnyűbb bűn, mint a nőknek, lányoknak szégyent hozni apjuk, fivérük fejére. Ilyen esetben a család férfitagjai akár meg is ölhetik a lányt. Ha a lány elszökik a család által választott férj elől, vagy megcsalja férjét, netán olyat választ, aki nem felel meg a családnak, vagy a legrosszabb esetben teherbe esik, akkor az apa „igazságot” szolgáltathat.
Nem is olyan régen, a mi kultúránkban sem volt más a helyzet, hiszen a megesett lányokat kitagadták, elkergették, akik emiatt vízbe ölték magukat és leendő gyermeküket. Ma is hasonló okokból nem mer szülni egy tinilány, hiszen ostobának és felelőtlennek titulálják, ezért tagadja le a terhességét, vagy próbál megszabadulni magzatától. Megborzongunk és ítélkezünk, ha egy lányanya megöli csecsemőjét, pedig a legtöbb esetben arról van szó, hogy mérhetetlenül retteg a szégyentől, amit egy nemkívánt terhesség okoz.
Ma egy rossz mondat, egy gúnyos arckifejezés helyettesíti a pellengért, ahol a közösség vagy az internet népe ítél meg valakit hatalmas lelki terhet téve rá. Az iskolában egy rossz válaszért kigúnyolják egymást a gyerekek, vagy ha valaki ügyetlenebb és mondjuk, elesik. Ezzel a reakcióhullámmal szembesülve a gyerek hosszú időre elveszítheti az önbizalmát. A kamaszt is rendszeresen megsérthetik ruházata, külseje miatt, akár társai, akár szülei, és így lassan elhiszi, hogy valóban értéktelen. Ebből a szorításból nem nagyon tud kitörni.
A szégyen sokszor rejtve marad, belül pusztít, nem ordít, nem hangos, de a sebek, amelyeket okoz, egy életen át megmaradhatnak. Ahhoz, hogy egészséges felnőtteket neveljünk, nem megszégyenítésre vagy megalázásra van szükség, hanem tiszteletre és elfogadásra.
Ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink jó emberek legyen, hogy észrevegyék mások fájdalmát, keserűségét, ne úgy neveljük őket, hogy féljenek a véleményünktől. Nem attól vagyunk és leszünk jó szülők, tanárok, barátok, ha szavainkkal hatalmat gyakorlunk mások felett.
Kép forrása: Pinterest
