Sokáig feküdt tompán és üresen. Bámulta a plafont, aztán lecsukta a szemét és próbált nem gondolni semmire. De minél jobban igyekezett, annál kevésbé sikerült neki. És ebben a lelkileg lepusztult, kiégett állapotban, amelybe került, hirtelen eszébe jutott valami. Lassan felült, szeme már kevésbé lüktetett, bár nem tett rá jeget.
A fiai régi telefonjai megvoltak. A komód legalsó fiókjában gyűjtögették a régieket, mondván, egyszer nagy kincs válik belőlük. Letérdelt, és kotorászni kezdett. Talált vagy fél tucatot, de csak egyben volt SIM-kártya. Abban, aminél számot és szolgáltatót is váltottak. Persze réges-rég lemerült, de a vezetékek és a töltők rengetegében rálelt egyre, ami belepasszolt. Várnia kellett, amíg a régi készülék feléled, de negyedórával később már tudott írni rajta. Telefonálni nem mert, csak egy rövid üzenetben kérte a nagyobbik fiát, hogy jöjjön haza. Röviden elmondta, hogy a férje, a gyerekeinek az apja, megütötte és bezárta. Természetesen az egész merő segélykiáltásnak hangzott, de az is volt. A végére még odaírta, hogy siessen, és semmiképp se telefonáljon előtte. Amikor elküldte, hálát adott magában a jó istennek, hogy jó memóriája volt és minden számot megjegyzett az évtizedek során. Sokáig nem jött válasz. Vagy félóra is eltelt, mire a nagy fia csak annyit írt: megyek.
Tudta, hogy legalább fél óra még odaér, de már kezdett megnyugodni. A házban mélységes csend uralkodott, még a szomszéd tacskója se ugatott ész nélkül, ahogy szokott.
A csengetésre nem mozdult. Várta, hogy Viktor menjen ajtót nyitni. Hogy a fia miért nem hozta a kulcsát nem értette, de nem zavarta. Viktor álmosan vánszorgott ajtót nyitni, és őszinte meglepetéssel vette tudomásul, hogy a késői vendég a saját fia.
– Hát te? – állt meg a küszöbön. – Lehetett volna benned annyi tapintat, hogy ideszólsz. Már aludtam.
– Sajnálom apa, de beszélnem kell anyával – hangzott a válasz.
– Na, ezért kellett volna telefonálnod. Anyád nincs itthon, visszautazott a nagymamád házába.
– Apa, kérlek…
– Itt vagyok! – szólalt meg Alma, és kilépett a fénybe. Azonnal látszott rajta, hogy súlyos ütést kapott.
Gábor elsápadt.
– Te megütötted anyát? – kérdezte vérfagyasztóan rideg hangon.
– Dehogy ütöttem meg! Te miről beszélsz? Sose bántanám! Elesett és akkor ütötte magát. Nem igaz, Alma?
Tekintetében olyan fenyegetés ült, hogy Alma lába megremegett. Nem jött ki szó a száján.
– Anya, mi történt?
– A telefonomat kérem vissza! – kiáltotta az asszony.
Viktor a zsebébe nyúlt és letette az asztalra.
– Minek ez a felhajtás? Te kérted, hogy vigyem el megcsináltatni, mert időnként magától kikapcsol. Most meg úgy teszel, mintha elvettem volna.
– Elég! – kiáltott Alma. Azzal felkapta a telót, majd a kocsikulcs után nyúlva kiviharzott.
– Te érted a nőket? – vigyorgott Viktor a fiára. – Esküszöm, amióta anyád klimaxol, bolondabb, mint egykoron.
Gábor nézte az apját, de közben felidézte anyja kétségbeesett üzenetét.
– Apa, hagyd abba! Ha már nem voltál képes máshogy elérni, amit akarsz, legalább előttem ne játszd meg magad!
Viktort elöntötte a méreg.
– Te mi a picsát akarsz? Idejöttél ítélkezni, pedig nem is tudod, hogy mekkora ribanc az anyád!
Gábor keze ökölbe szorult. Nem tudta, mi történt pontosan, az sem, miért mond ilyeneket az apja, azt viszont megélte, ahogy a férfi basáskodik felettük, és nem egy alkalommal látta anyját sírni, vagy hallotta beszélgetni a barátnőjével. Ha valaki ebben a családban szemét módon tudott viselkedni, az biztosan a családfő volt. Kétsége sem volt afelől, hogy anyja nem találta ki, hogy a férje ütötte meg. Emellett látszott, hogy a telefonját is elvette, ezért kellett egy régi vacakon idehívnia őt.
– Én nem akarok vitát veled! De egyet mondok! Figyelj rám apa most!
– Nocsak! Majd te megmondod a tutit?
– Igen. A tuti pedig az lesz, hogy anyához nem érhetsz többé soha, megértetted? Ha úgy gondolod, hogy viccelek, rá fogsz jönni, hogy nem. Felfogtad, amit mondtam?
Viktor homlokán lüktetni kezdett egy ér. Annyira vörös volt az arca, hogy Gábor nem csodálkozott volna, ha gutaütés éri.
– Megbánod ezt még, fiam! Azt is, hogy nem hittél nekem! Anyád eszelős! Lehet, hogy be kéne záratni, te nem láttad, hogyan tombolt nem rég.
– Hogyan? Nyoma sincs annak, amit állítasz.
– Hogy lenne? Visszapakoltam mindent, még szerencse, hogy nem tört össze semmit. Mindez csak azért, mert föl akar szedni valami valami holland pasast, én meg kértem, hogy beszéljük meg!
– Szerinted, hihető, amit mondasz? Anya erre reagált volna dühkitöréssel? Amióta ismerem, talán, ha négy-öt alkalommal veszekedett veled. Benyelte a szarságaid. Ha találkozott is volna valakivel, biztosan nem kiabált volna. Arra csak neked lett volna okod.
– Szánalmas vagy, ahogy neki hiszel!
– Annak hiszek, akit jól ismerek. Ne feledd, már nem vagyok gyerek. Hosszú időn át részese voltam a családnak, és ahhoz, hogy ez a ház álljon, meg a család egyben maradjon, neked nem sok közöd volt. Így nekem te ne magyarázz!
– Ostoba vagy, mint ő! Takarodj innen, és ne kerülj a szemem elé, megértetted! Szégyellem, hogy ilyen fiam van! Meghazudtol.
Gábor nagy levegőt vett, de nem mondott semmit. Megfordult és szó nélkül elhagyta a lakást. Az járt a fejében, hogy sose akar az apjára hasonlítani. Azért fohászkodott egész életében, hogy különb tudjon lenni nála. Megfogadta magában, hogy sose csal meg senkit, ha kiszeretne a kedveséből, szakít vele becsületesen. Ha lesznek gyerekei, nem neveli őket hazugságban. Erősen dobogott a szíve, amikor beült a kocsiba. Azonnal előkapta a telefonját, és tárcsázta az anyját.
– Minden rendben? Merre vagy? – kérdezte gyorsan.
Alma már a pályán volt, kihangosította, és ennyit mondott:
– Kisfiam, sose felejtem el ezt neked! Nem tudom, mi lett volna, ha nem jössz. Téged nem bántott?
– Még csak az kellett volna! A mamáékhoz mész?
– Igen, még el kell intéznem valamit.
– El akarod adni a házat?
– Nem tudom, nem döntöttem el.
– Anya, ugye tudod, hogy apa bármikor utánad mehet?
Alma nagy levegőt vett.
– Tudom, de számoltam ezzel.
– Ha baj lenne, hívj, bármikor. Nem akarnál valahol máshol megszállni? Mondjuk, a keresztanyáméknál?
– Nem, szívem. Nem lesz baj, ne aggódj! Megoldom, csak haza nem mehetek.
– El fogtok válni?
– El.
– Végre! – hangzott a válasz.
Alma majdnem elnevette magát.
– Vigyázz magadra, Gábor! És az öcsédnek ne mondj semmit!
– Jól van, bár ezzel nem értek egyet.
– Nem baj! Jó éjt, szívem!
Azzal kinyomta. Csak most kezdett el remegni megint, de a sírás, ami megint rátört, lassan kioldotta belőle a feszültséget.
Már pirkadt, amikor letért a pályáról, és megpillantotta faluja templomának tornyát.
Kép forrása: Pinterest
