Alma nem hallotta megállni az Opelt a ház előtt. Azt se, hogy a nevén szólította valaki. Szótlanul kanalazta a lecsót meg a nokedlit. Úgy evett, mint akinek egy hete nem volt falat a szájában.
– Van még – mondta halkan Tom.
A nő elnevette magát.
– Most biztos neveletlennek gondol – mondta. – Még a pólómat is leettem. De esküszöm, nem vagyok ilyen mohó máskor, de jólesik most az ebéd. Nagyon régen nem ettem ilyen finom lecsót. Anyáméra emlékeztet.
– Ennek örülök! Nem lett nagyon csípős? – kérdezte a férfi, és másodszor is szedett a nokedliből. Aztán egy tányérral lefedte, mert pár erőszakos légy ott dongott körülöttük.
– Nem, tökéletes! – felelte a nő. A lecsó piros leve megtapadt az ajkán.
Szép, gondolta Tom. Nincs elszállva magától. Ez pláne tetszett neki. Annelise is ilyen volt. Nem szabad folyton hasonlítgatnia, szólt rá magára. Miféle dolog ez? A felesége holland nő, világéletében ott élt, abban a szabadságban és könnyedségben nőtt fel, amelyhez foghatót ő sose érzett odakinn. Szerette. Annelise is szerette őt, ebben biztos volt.
– Hát ezért szólongatlak én hiába! – törte meg valaki a beálló csendet. – Nem hallottad, hogy kereslek?
Alma felnézett a tányérjából, és nem hitt a szemének. Teljes életnagyságban ott állt előtte a férje, aki nem szerette a falut, ki nem állhatta anyósát, még a levegőt is rühellte, amit be kellett szívnia, ha áthaladtak felesége szülőhelyén, erre megjelent. Az ingerült hangtól azonnal összeugrott a gyomra. Már nem volt szép a nyári este, nem alkonyodott meseszerűen.
– Szervusz – mondta csendesen. – Tényleg nem hallottalak.
Tom érdeklődve nézett a váratlan vendégre, és azonnal megérezte, hogy megváltozott a nő hangulata. Látta, hogy megrándul a szája, és boldogtalanság kiül az arcára.
– Jó estét! – Állt fel udvariasan. – A szomszéd vagyok. Kicsit belemerültünk a munkába, most meg vacsorázunk. Velünk tart?
– Viktor, a férjem! – mondta Alma minden lelkesedés nélkül.
Viktor végignézett rajtuk, és nemet intett.
– Köszönöm, nemrég ettem. A lecsót amúgy se bírom. Olyan semmilyen étel.
– Kár! – felelte a házigazda, de hangjában nem volt valódi sajnálkozás. – Akkor talán foglaljon helyet, hozok inni.
– Csak a feleségemmel akarok beszélni! – Hangja ellentmondást nem tűrően tört be a kert csendjébe. A legyek is felröppentek, csak a harangszó jelezte, hogy nem áll az idő.
– Megeszem, jó? – nézett rá a nő.
– Alma, most akarok beszélni veled! Nem tudnál egy kicsit várni az evéssel?
A nő felállt, a műanyag szék meginogott mögötte, de nem dőlt fel.
– Rendben. Köszönöm a vacsorát, Tom! – Azzal, tányérral a kezében elindult a férje után. A másik hosszan nézett utánuk. Még látta, ahogy nő pillanatok alatt összetöpörödik. Fél. Ez megdöbbentette.
– Te mit keresel itt? – kérdezte, ahogy beléptek a házba. – Nem szeretsz itt lenni, akkor meg hogy a fenébe kerülsz ide?
– Tán zavarom a köreidet, drága nejem? – gúnyolódott Viktor. – Én naivan azt hittem, takarítani jöttél, nem azért, hogy a szeretőddel légy. Én, balga!
– Ne csináld! Tom nem a szeretőm, alig ismerem. Csak segített a kertben. És meghívott enni. Amint látod, nem négycsillagos szálloda éttermébe, hanem csak a teraszára.
– Ja, persze. Hogy utána lefektessen. Ne nézz madárnak!
– Hagyjuk ezt! Nem magyarázkodom, nincs miről.
– Ez kedves! Nem magyarázkodsz? Miért, ki vagy te, hogy ne magyarázd el nekem, mit csinálsz a szomszédban a szomszéd nagyképű majommal?
Alma mélyen a férje szemébe nézett. Amikor Viktor először megcsalta őt, nagyon fájt neki. Másodszor szintén. A harmadik már könnyebb volt. A többit meg észre se vette. Két fiuk volt, nem akarta őket apa nélkül hagyni. Milyen szánalmas is ezt mondani, hiszen apa nélkül nőttek fel, csak a külvilág hitt mást. Hiszen minden iskolai rendezvényen együtt jelentek meg, és a de szép család vagytok – mondat mindig elhangzott egy-egy ismerősük szájából. Milyen gyávák a nők, akik kitartanak, gondolta sokszor. Nem erő kell ahhoz, hogy az ember ne váljon el, hanem gyávaság ahhoz, hogy benne maradjon a rosszban. A rossz megszokott kényelme gyakran felülírja a jó ismeretlenségét.
– Mit akarsz itt? Minek jöttél? – kérdezte felemelve a fejét.
– Azért, hogy lássam a feleségem, talán ez is baj? Mondjam azt, hogy hiányoztál? Elvégre nem szoktál te több napra elutazni. Most azonban már értem az okát.
– Komolyan kérdezlek! Válaszolj! Évek óta nem jöttél ide, még akkor se, amikor apa haldoklott, és téged hívott. Most meg betoppansz.
– Drága angyalom, ilyen az élet! Talán megzavartalak valamiben? Ettől vagy most ideges? Ez a Tom megpróbálta becserkészni az én asszonykám bugyiját?
– Ne légy közönséges! Már mondtam, nem is ismerem. Az viszont biztos, hogy kedvesebb, mint te.
Erre a mondatra Viktor egészen közel lépett az asszonyhoz. Őszes haja zsírosan tapadt a fejére, Alma érezte, hogy napok óta nem mosta meg. Csak most vette észre, hogy inge se frissen vasalt, nem valószínű, hogy otthonról jött, mert ő mindig gondoskodott a holmijáról. Eljövetele előtt se tett másként.
– Már véded is? Kedvesebb? Nem azt mondtad, hogy nem ismered? –sziszegte.
A nő érezte, hogy nem kellett volna az előbbi mondatot kimondania, de már késő volt.
– Tényleg nem. Biztosan nem kérsz enni? – Tétova mozdulatot tett, hogy lerakja a tányért, de a férfi megmarkolta a csuklóját.
– Te velem ne szórakozz, megértetted? Ha el akarsz válni, mondd meg! Mondjuk, erre képtelen vagy, ezt eddig is tudtam, hiszen nem tudsz egyedül élni. Meg a pénzem is fontos.
– Kérlek, nem hagynád ezt abba? Évek óta kizárólag lakótársak vagyunk. Te is tudod, én is. Ideje lenne ezen változtatni.
Viktor megszorította a nő kezét. Szeme összeszűkült, aztán erőt vett magán.
– Minek válnék el? Csak a bonyodalom jár vele. Te se gondolod másképp, különben léptél volna. Mi van a házzal, lesz rá vevő?
A nő végre megértette. Hát ezért jött. Nézte véreres szemét, püffedt arcát, és rájött, nem aludt. Vagy iszik és kártyázik újra.
– Nem tudom, nem hirdettem meg. Talán nem is akarom.
– Ez meg mit jelent? Mi a fenének nekünk ez a szar vityilló? Ki akar ide járni? A fiúk biztosan nem, én sem, viszont kell a pénz.
– Viktor! A ház az enyém. Az én örökségem. Nem fogom eladni.
– Tévedsz! El fogod adni! Erről ne nyissunk vitát!
– Ragaszkodom a házhoz. Itt nőttem fel. Ide kötnek boldog emlékek.
– Leszarom a boldog emlékeidet. Elmúltak. Nekem viszont kell a pénz.
– Meglehet, de ebből a házból neked nem jár semmi.
– Ide figyelj, Alma! Torkig vagyok a makacsságoddal! Vagy ez a fickó biztatott fel? Kinézem belőle, láttam, hogy nézett rád!
A nő nem mosolygott. Hogy nézett volna? Nem is nézett rá, a férje hazudott. Ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból.
– Senki nem biztatott fel! A ház az enyém! Az is marad.
A férfi erősen megcsavarta Alma kezét, és szemében a nő meglátta a gyűlölet apró, de jelentős szikráját. Megijedt. Még sose látta ilyen eszelősnek.
– Ez fáj! – kiáltotta. – Eressz el!
– Fog még jobban is, ha nem teszed, amit mondok! – ordított az arcába Viktor.
De ekkor enyhülni kezdett a szorítás. Alma férje feljajdult, mert valaki elkapta és hátracsavarta a másik kezét.
– Hallotta, mit mondott a neje? Igaz? – nézett rá Tom. – Ha szavakkal nem tudja meggyőzni, erőszakkal ne tegye, mert kipenderítem innen! Megértette?
Viktor vörös arccal egy szó nélkül rohant ki a házból. Beszállt a kocsijába, és elhúzott.
Alma könnyes szemmel állt a szoba közepén és egy szót se tudott kinyögni.
Kép forrása: Pinterest
