– Máskor is bántotta, vagy ez most miattam van? – kérdezte Tom.
– Nem szeretnék róla beszélni, nem baj? – nézett Alma keserű mosollyal megmentőjére.
– Miért nem? Idegen vagyok, azért? Vagy soha nem beszél róla senkinek?
– Az ilyesmit nehéz megosztani.
– Barátnője csak van!
– Van, de semmit nem érek vele. Én élek ezzel a férfival, nem más.
Tom felsóhajtott.
– Ebben igaza van. Miért nem hagyja el? Mi tartja mellette?
Alma megrántotta a vállát. Most mit faggatja? Nem érti, hogy erről nem akar bájcsevegni? Hálás, amiért megjelent, de ez nem jelenti, hogy azonnal a nyakába borul és ömleni fog belőle a panasz.
– Hagyjuk! Nem akarom megbántani, de nehéz megküzdenem ezzel, nemhogy beszélnem róla.
– Ahogy gondolja. Csak magát olyan karakán nőnek látom.
– Hogy az vagyok-e, magam sem tudom, viszont nem viszem a szomszédba a panaszládát, ez biztos. Jaj, ne haragudjon, nem konkrétan az itteni szomszédságra gondoltam. Megtanultam, hogy senki nem szereti a folytonos nyűglődést, segíteni úgyse tud, így az ember mindenképp magára marad. Megérti?
– Tulajdonképpen igen, de mégsem. Ki kell mondani olykor a dolgokat.
Alma felnevetett.
– Jöjjön be, ne álljon az ajtóban! Még meg se köszöntem, hogy jó volt hozzám. Tudja, nem sok olyan férfival találkoztam, aki azt mondta, hogy mondjam ki, ha valami bánt.
Tom lépett kettőt előre, finoman szétnézett és látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, leüljön-e vagy sem.
– Megengedi? – mutatott a karosszékre.
– Persze! Ne gondoljon neveletlennek! Csak nem vagyok otthon ebben az új helyzetben.
A férfi leült, nem dőlt a szék karfájának, inkább előre hajolt, és a padlót nézte. Majd felemelte a fejét és még egyszer megkérdezte:
– Miért él ezzel a férfival? Miért bántja magát? Ez nem más, mint kínzás!
– Tulajdonképpen mind bántjuk önmagunkat. Talán valami titkos önbüntetés ez. Nem tudom megmagyarázni.
– Ismertem az anyját, tudja? – nézett mosolyogva Almára. – Mesélt ám magáról.
A nő megdöbbent. Az meg hogy lehet? Anyja sose volt cserfes. Még akkor is ritkán nyílt meg, ha ő faggatta. Viktor jelenlétében pedig lefagyott. Azzal magyarázta, hogy a férfinak olyan szeme van, mint egy sorozatgyilkosnak.
– Magának? Rólam? Nem mondja komolyan!
– De igen. Féltette magát, mert ő maga is félt a vejétől.
Alma elképedve hallgatta az idegent, akinek anyja olyasmiket vallott be, amit még neki sem.
– Eszembe jutott valami! – pattant fel hirtelen Tom. – Ne beszélgessünk most tovább, inkább elviszem valahová, ha el mer velem jönni az éjszaka közepén.
– Most? Hisz sötét van kint!
– Igen, de azért világít a hold. Jöjjön, mutatok magának valami különlegeset. Úgyse látta még, mert pár éve van csak itt. Jöjjön! Ne, ne vegyen pulcsit, meleg van.
Azzal Alma keze után nyúlt, és már húzta is magával. Milyen erős és mégis finom keze van, gondolta a nő. Jó belebújni a markába. Otthonos.
– De ugye nem visz semmiféle rémisztő helyre? – kérdezte nevetve.
– Dehogynem! Tudok egy mezőt a falu szélén, ott szállnak le a földönkívüliek!
Alma elnevette magát.
– És azokat lessük meg?
– Majdnem!
Amíg a sötét és kietlen utcán gyalogoltak, csend osont a nyomukban. Aludtak az emberek és a kutyák is,de egy jó negyedóra múlva kiértek a falu szélére, egészen oda, ahol majdnem az erdő kezdődött. A nő emlékeiben úgy élt, mint egy olyan hely, ahová gyerekként tilos volt belépnie, mert ott várta a farkas, hogy megegye, ahogy Piroskát. Természetesen nappal járt már az erdőben, nem volt ott nyoma sem semmiféle vadállatnak, azaz őznek és vaddisznónak csak-csak, de farkas nem rejtőzött, hogy lecsapjon az arra tévedt kislányokra.
– Itt vagyunk! – mondta Tom, és még mindig nem engedte el a kezét. – Mit lát?
– A nagy semmit! –nevetett a nő.
– A baj, mert szüretelni fogunk.
Alma kimeresztette a szemét, és nagy nehezen észrevette a csillagokkal megszórt ég alatt, hogy egy téglafal mellett állnak, amely hosszan körbevett egy házat, és elválasztotta a pataktól.
– Málna! – kiáltotta. – Hogy nem éreztem az illatát?!
– Csendesebben! Lopni fogunk! – suttogta a férfi, azzal a zsebébe nyúlt és egy zacskót húzott elő.
– Ez komoly? – kacagott Alma.
– Ne aggódjon, itt annyi van, hogy senki nem veszi észre. Szedünk egy zacskónyit és málnatortát sütünk. Mit szól hozzá?
– Jesszusom, kezdek félni magától!
– Ajánlom is, mert én vagyok a málnatolvajok főnöke!
Azzal elengedte nő kezét és fejével jobbra intett.
– Arra menjen, ott nagyon sok van!
– Bár hoztam volna a telefonom! – suttogta a nő.
– Még csak az kellett volna. Világítanak a csillagok, hajrá! Én balra megyek, és lássuk, kinek jobb a szeme!
– Verseny? – kiáltott fel Alma.
– Mindenképp, de ha nem lesz csendesebb, elviszi magát a csősz, vagy Józsi, a rendőr. Aztán mehetek látogatóba.
Alma kuncogott. Kimeresztette a szemét és úgy szedte a málnát. Egyet-egyet bekapott, miközben azon morfondírozott, hogy mitől lett ennyire jó kedve? Megbolondult? Egy idegen kertben lop a szomszédjával, akit alig ismer. Biztosan elment a józan esze, de nem bánta. Valóban rengeteg gyümölcs volt a bokrokon, és az az egy zacskónyi senkinek nem tűnik fel, mondta magának.
Tom jó pár méterrel arrébb lopkodta a mézédes málnát, és közben ő is csemegézett.
– Megvagyunk? – kérdezte suttogva?
– Dehogy, alig szedtem két maréknyit.
– Gyerünk, a falusi lányok nagyon fürgék, húzzon bele maga is!
– Sötét van! – nevetett a nő.
Viszont pár perccel később hirtelen világosabb lett. Tom is felnézett és látta, hogy lángok csapnak fel nem is túl messze.
– Tűz van! – kiáltotta. – Jöjjön!
Azzal bedobta a kezében lévő málnát a zacskóba és rohanni kezdett. Alma alig tudott lépést tartani vele. Már érezték a füstöt. Az ég alja narancsvörösbe váltott át.
– A házunk! – kiáltotta. – És valóban úgy látszott az utca végről, hogy édesanyja háza kapott lángra.
Kép forrása: Pinterest
