Sokat beszélünk a szerelemről…Írunk róla, könyveket olvasunk, filmeket nézünk, és gyakran úgy érezzük, nélküle értelmetlen minden. Legyintünk a mondásra, hogy vakká tesz, sírunk, ha fáj, és repülünk, ha boldogít. Mégis felmerül a kérdés, hogy mi van azokkal, akiknek nem jut belőle. Mi történik azokkal az emberekkel, akiket életük során elkerül, vagy reménytelenül várják, de nem érkezik meg? Mi történik az olyanokkal, akik úgy szeretnek, ahogy nem szabadna, veszélyesen és túlzásba esve, vagy pokoli szenvedések mellett, mert nem viszonozzák érzéseiket? Minden film ott ér véget, hogy a szerelmesek egymásra találnak. A nézők nagyot sóhajtanak, mosolyognak, és kis fájdalommal a szívükben arra gondolnak, nekik miért nem jut hasonló? Értük miért nem küzdenek a végsőkig, miért nincsenek ma olyan lovagok, akik régen verseket írtak, kilométereket bicikliztek azért a tíz percért, amikor láthatták a másikat… Válaszokat aligha kaphatunk, csak a tompa sajgás marad bennünk az ilyen gondolatok után, és a mindennapi valóság, amely gyakran rideg és igen ritkán szerelembe ringató.
Vajon a ma embere képes még úgy szerelembe esni, hogy feladja önmagát legalább az elején? Mert akkor elveszünk a másikban, ezt tudjuk jól, hiszen semmi mást nem akarunk, mint megismerni, érezni a másik minden gondolatát, rezdülését. Ha elkezd szárba szökni bennünk az érzés, kevéssé törődünk azzal, hogy megmutassuk, bennünk mi van, ugyanis elnyomja a vágy, amit a másik tölt be bennünk. Vajon manapság tudunk-e még így érezni és nem törekszünk-e folyton arra, hogy mi legyünk a világ közepe, és hogy önmegvalósítsunk még akkor is, ha épp nem lenne rá szükség, mondván, józannak kell maradnunk egy bizonyos fokig, nem engedhetjük meg, hogy ez a megmagyarázhatatlan lángolás felemésszen bennünket?
Visszatérve a kiinduló kérdésre, tényleg mi történik azokkal, akik bármit megtennének, de nem jut nekik egy morzsa sem a szerelemből? Vagy épp elátkozott szerelem részesei…Az ő életükben mi lesz cslekvéseik mozgatórugója? Talán a becsvágy? Vagy egyéb tenniakarás? Vagy a siker, amely más utakon jut el hozzájuk és olykor édesebb minden más érzésnél? Ha szerelem ennyire fontos, mindent elsöprő is lehet, miért nem érzi mindenki? Miért hagyja, hogy kimaradjon az életéből?
A józanabbak azt válaszolják erre, hogy talán amiatt, mert túlragozzák, nincs is mögötte ennyi jó és pozitív változás, hiszen a legtöbbünk tudja, hogy elmúlása mekkora fájdalmat vagy ürességet hoz. Vajon tényleg csak a mai világ fújja fel ennyire és ad külsőségekre, miközben belül nem engedi szétterjedni, és mentségeket is keres ehhez? Sokan, akik csalódtak már, (azaz mindenki), állítják, hogy nem éri meg szerelmesnek lenni, mert az rövidke periódus, pár hónap, max. két év (tudósok szerint), sokkal, de sokkal több negatívumot hagy maga után, mint amennyi jóval halmozott el előtte. Aztán ott vannak azok, akik mélységesen hisznek benne és remélik, hogy nem függ kortól, időtől vagy helytől. Abban bíznak, hogy bárhova lépnek, szerelemfű nőhet, ha bátran lépkednek. Az ő igazságuk vajon számít-e?
Ha mindennel tisztában vagyunk, elolvastunk, éreztünk mindent, amit a világháló felkínál, ha szenvedtünk, mint a kutya, és sírtunk heteken át, akkor idővel miért lépünk bele az újabb csapdába?
Talán, mert boldognak lenni jó…Vagy azért, mert a rövidebb-hosszabb bizsergés a gyomrunkban megmutatja, hogy élni gyönyörű, szeretve lenni pedig maga a boldogság. Még akkor is, ha a végkifejlet nem mindig a kedvünk szerint történik. A szerelem mindig ad annyit, amennyivel túl lehet lendülni a túlsó partra, és ott folytatni a gyaloglást életünk kanyargós ösvényén. A pesszimisták erre legyintenének és közölnék, hogy csak akkor, ha elég erős a kötél, és nem szakad le lendülés közepette.
A szerelem csodaszép illúzió, ami elhiteti bárkivel, hogy élni érdemes. Higgyük el, hogy ez igaz még akkor is, ha a gödör legalján vagyunk! Szeretni mindig kell, még akkor is, ha valaki nem értékeli, legfeljebb arrébb lépünk, és keresünk mást, aki elfogadja, hogy érte dobog a szívünk. Hogy ez cseppet se egyszerű? Így igaz, de ezért kapunk a sorstól feladatokat. A sakktábla bár fekete-fehér, győzni rajta mégse könnyű. Az életünk játszmáját azonban sokszor újrakezdhetjük, és lépéseink nyomán sarkadhatnak új érzések mindegy, hogy milyen hosszú út van mögöttünk.
Kép forrása: Pinterest
