Ha vasárnap volt, akkor templomba kellett menni. Nem azért, mert vallásosak voltunk, egyszerűen menni kellett. A gyerekek és az öregek mindig mentek. Az öregek unaloműzésként meg pletykálni. Anyám mindig megjegyezte, hogy lám, a kurvákból lesznek a legnagyobb hívők, mert a kórusban mindig olyanok énekeltek kibírhatatlanul kellemetlen hangon, nyervogva, akik fiatalkorukban a legtöbb férfival henteregtek, vagy épp az angyalcsinálásban jeleskedtek. Úgy is hívta őket, hogy szentes kurvák.
Amikor megláttam őket fenn a karzaton fekete kendőben, vagy lilában, áhítatos ábrázattal, inkább tűntek varjaknak, mint angyalcsinálóknak. Ez utóbbi kifejezést egyszerűen nem tudtam felfogni. Hogy lehet angyal csinálni, amikor azok fenn vannak a mennyországban és Istent szórakoztatják? Oda meg nem lehet úgy akarattal, pláne csinálással bekerülni!
A gyerekeknek muszáj volt a templomot látogatni, mert a tisztelendő atya figyelt bennünket. Isten földi helytartója jegyezte, ki van jelen. Amikor mégis fogyatkozni kezdtünk, legfőképp lustaságból, vagy a rossz idő miatt, akkor kitalálta, hogy egy szentkép hátuljára pecsétet nyom és talán száz után, már nem emlékszem pontosan, kapunk egy aranyláncot. Az aranylánc természetesen nem volt aranyból, csak sárga volt, mintha az lett volna. Futtatott. Hogy hová, nem értettem soha. Az meg, hogy arany színnel vonták be, nekem nem jelentett semmit. Bezzeg a rajta lévő medál. Nem szokványos medál volt, hanem egy olyan képet rejtett, ami hol szűz Máriát, hol meg Jézust mutatta. Előtte olyat sose láttam. Valami varázslatnak tűnt az egész. Szűz Mária a bánatos szemeivel mindig arra késztetett, hogy szégyelljem magam a gondolataimért, Jézus azonban nem volt félelmetes.
Valahogy mindig voltak olyan gondolataim, amelyeket el kellett titkolni. Legfőképp az irigység és a féltékenység gyötört. Nagylány akartam lenni mihamarabb, de nem fiúk miatt, inkább a ruhák és a cipők világa varázsolt el. A magas sarkú cipők! Nem tízcentisre kell gondolni, inkább csak olyan elegáns három-négy centire, ami akkor nekem, elsős-másodikos kislánynak maga volt a csoda. Láttam, ahogy a nagylányok illegetik-billegetik magukat, még a nevetésük is más volt azokban a lábbelikben. Egyszóval végtelenül irigy voltam, ami halálos bűnnek számított. Reméltem, hogy a tisztelendő atya nem lát a fejekbe, de miután minden vasárnap azt prédikálta, hogy ő szemén és fülén keresztül juthatunk isten közelébe, nem maradt kétségem afelől, hogy mindent tud. Muszáj volt meggyónni, aminek a megváltása tíz Miatyánk és tíz Üdvözlégy volt.
A gyónás nem viselt meg, mert gyors volt és rutinszerű. Hittanóra alatt, ami a hetvenes évek világában, Jugoszláviában nem volt tiltott, átvonultunk csapatostul a templomba. Már a templomkert is elvarázsolt. Illatos rózsabokrok, gondozott ágyások között egy félreeső helyen állt egy félig nyitott barlang. Egy fiatal lány térdelt a szűz Mária előtt. 
A Lurdes. Így mondták. Semmi francia kiejtés, csak így, a Lurdes. Hogy ő miért imádkozott, azt nem tudtam, kíváncsiskodni meg nem volt szokás abban az időben. Feleslegesen soha nem akartuk kivívni a felnőttek haragját, mert gyakran eljárt a kezük. Így maradt a bámészkodás, és a templomban a gyónásra várakozás.
A gyónás szövegét persze kívülről fújtam, és le is daráltam. Amikor a pap azt kérdezte, hogy miben vétkeztél gyermekem, tudtam, mit vár el. Ezért soroltam: nem voltam mindig őszinte, irigykedtem, feleseltem, elfelejtettem imádkozni reggelente és este is sokszor. Erre mindig sóhajtott egy nagyot, biztosan rettenetesen unta, és már mondta is, ahogy én magamban: feloldozlak…Tíz Miatyánk, tíz Üdvözlégy. És már nyitottam is ki a fülke ajtaját, hogy kinn kuncogjak a többiekkel, akik éppen az egyik fiút lesték, aki valamelyik szent szobrának arckifejezését utánozta.
A templom, Isten és maga a vallás is része volt az életünknek, de nem ránk erőltetve, hanem egyféle egyszerűséggel, amiben benne volt a választás lehetősége: elfogadom vagy nem? Senki nem akarta ránk tukmálni, mert a gyerek, az gyerek, sokáig azt teszi, amit a felnőttek mondanak.
Hogy mi lett az „aranylánccal”? Hosszú évekig megvolt. Lehetett újabbra is gyűjteni pecséteteket, abban másmilyen kép volt. Egyszer még sikerült összegyűjtenem a megfelelő számút, de a láncra egyáltalán nem emlékszem. Az első számított. Később elfogyhatott a pap lelkesedése, vagy a pénze, mert elmaradt a templomba csábítás ezen lehetősége. Még az is lehet, hogy erősebb szülői ráhatással mentünk e nélkül is. Anyám meg a mise alatt főzte a húslevest, apám kiszaladt a határba biciklin, hogy megnézze, nő-e a kukorica rendesen. Egyikük sem ért rá isten emberét hallgatni.
fotó: Pinterest
