A férfi minden reggel leült az iskola bejárata melletti padra, és szótlanul figyelte az emberáradatot. Nem mosolygott, de arcán komorságnak se volt nyoma. Inkább valamiféle kíváncsisággal nézte az érkező anyákat és apákat, akik hosszan búcsúzkodtak, mintha nem délután vinnék haza a gyerekeiket. Volt, aki csókokat dobált, mások szíveket formáltak az ujjaikból, egyszóval látványosan mutatták a külvilágnak, hogy ők szeretik a gyerekeiket, figyelnek rájuk, és ha kellene, az életüket adnák értük. Igaz, hogy pár lépéssel később már a telefonjaikat bújták, de ezek a pillanatok már túlvoltak a külvilág erősen kritikus értékétől.
Akadtak anyák, apák, akik szinte húzták maguk után az iskolást, vagy épp málhás szamárként cipelték életerős tízévesük holmiját, aki unatkozva ballagott mellettük. Kevesen beszélgettek egymással, még kevesebben mosolyogtak. A feszültség és a kapkodás lehervasztotta arcukról az örömöt, és eszükbe se jutott, milyen jó, hogy vannak egymásnak.
A férfi se tudta egykoron, mert ideje sem volt azzal törődni, hogy mit akar a nagyobbik, amikor a kicsi a fülét rágta apróságokért, nem beszélve az anyjukról, akinek mindig kellett valami. Új ruha vagy táska gyakran, de kért kozmetikusra, harisnyára és parfümökre is. Közel se keresett annyit, amennyit családja költeni szeretett volna, emiatt gyakran lelkifurdalás gyötörte. Megígérte egykoron, hogy mindent megad nekik. A minden mindenét, hogy sose legyenek szomorúak. Elbukott ebben is, ahogy sok másban, pedig egyezséget kötött istennel még egész kiskorában. Szegények voltak, volt, hogy húst nem ettek napokig, és nem telt nekik drága edzőcipőre, ami nélkül nem lehetett focista. Egy éjjel, amikor álmatlanul hánykolódott a keskeny sezlonon, tíz éve minden bátorságával megszólította Istent. Kérte, hogy vegye el a szegénységét, adjon nekik jómódot, és akkor elvehet tőle bármit, nem fog tiltakozni. Kérése meghallgatásra lelt, de nem akkor és nem úgy, ahogy hitte. Focista nem lett belőle, de még harmadosztályú se, mert megsérült a lába, és abba kellett hagynia a játékot. Ekkor fordult a papír felé, és kezdett rajzolni. Kiderült, hogy van tehetsége a számokhoz és a rajzhoz. Adta magát a mérnöki pálya, amelynek elérésében végül nagybátyja segítette, akinek nem lehetett gyereke. Harminc múlt, mire megtalálta mostani párját, és pár éven belül megszületett a fia és a lánya. Kerek lett minden. Túl kerek. Isten megadta, amit kért, és sokáig nem nyújtotta be a számlát.
Egyik-másik ember köszönt neki, de legtöbben elfordították a fejüket. Ruhája, ha nem is volt a tegnapi divatnak megfelelő, azért tiszta volt, bár ritkán mosott, főleg amióta nem volt áram a házában. Nem is a sajátja volt, az önkormányzat utalta ki neki hónapokkal az események után. Akkora már nem volt önmaga. Harminc kilót fogyott, és bekattant, ahogy suttogták az emberek. Ennek lassan húsz éve, és bár az idő haladt, a kattanás maradt. Vele jött a szótlanság, a csend és semmihez nem hasonlítható magány. Elmentek mind, csak ő maradt. Velük ment a ház is, az élet, amit adott, és a fény, ami miatt minden reggel felkelt.
Voltak gyerekek, akik annyira féltek tőle, hogy szorosan anyjuk lábához bújtak, és még ránézni se mertek. Ő meg csak bólogatott, de aprókat, szinte észrevétlenül, mert megértette reakcióikat. Szakálla megnőtt, haja fésűt se látott évek óta, és szövetkabátja ujja erősen foszlott. Garbója és zakója volt vagy ötvenéves, de még lehetett használni. Egyedül a lábbelikkel állt hadilábon, azok hamar tönkrementek. Az adományokban ritkán fordult meg rendes bakancs vagy fűzős cipő.
Elvétve történtek kisebb csodák is. Egy-egy felnőtt rámosolygott, és hozott neki a büféből egy szalámis zsemlét vagy kakaós csigát. Nem utasította vissza, csak letette maga mellé, és amikor becsengettek és üres lett a bejárat, komótosan megette. Nem szerette, ha nézik, mert ő nem volt hajléktalan, annál inkább lélektelen.
A 2. rész holnap!
