Amikor gyereket várt, úgy tűnt, mindenki várandós körülötte: az áruházak és a buszok tele voltak gömbölyödő pocakokkal. Előtte meg csak esküvős magazinokat és hirdetéseket látott mindenhol – mintha legalábbis minden második lány a nagy napjára készülne, mint ő.
Aztán megszokta, hogy az ember így van “megszerkesztve” – egyszerűen szelektíven lát: ha óvodása van, akkor a játékboltok hirdetése nyomul a retinájába, ha épp megcsalták, akkor meg…
A férje egy hónapja költözött el tőlük. Azóta fenekestől felfordult a világ. Hirtelen minden a megcsalásról szólt: a magazinok címlapja és a közösségi oldalak mémjei kíméletlenül figyelmeztették megcsalt voltára. Keserűen fojtogatták a viccesnek szánt posztok, amelyeket a facebook dobott fel a szegény, egyedül maradt szeretőkről. Őt, úgy tűnik, nem sajnálta senki: egyedül egy gyerekkel a nyolcadikon, egy félig megvetett franciaággyal meg egy félig üres ruhásszekrénnyel. “Hiszen minden váláshoz két ember kell!” – mondogatják az okosok. Szerinte meg három.
Aztán tovább futtatta a gondolatmenetet… ha az ember szeret szelektíven látni és hallani, akkor minden bizonnyal irányítani is tudja, mit lát és hall meg a közeljövőben.
Nincs más választása: itt a gyerek, az albérlet, a távmunka, itt van ez a megoldandó helyzet. Szelektálni kell: válogatni a beengedett hírek, posztok, kommentek között, és megoldást találni minden problémára, nem pedig “problémát minden megoldásra” (ezt is a hírfolyamban olvasta, és megtetszett neki). Ha akarja, úgy látja, hogy a világ felét megcsalják – ha viszont úgy akarja, észreveheti, hogy mindent túl lehet élni. Úgy döntött, hogy ez utóbbit választja.
