A zabbálok egy többszázezres közösség, akik generációk óta Egyiptomban, de főleg Kairóban él. A város hulladékának begyűjtésével és feldolgozásával foglalkoznak. A nevük az arab zabbala szóból származik, ami szemetet jelent. Nem egyszerűen csak szemetet gyűjtenek, hanem házról házra járva szedik össze a hulladékot, majd szelektálják őket. Mindez úgy történik, hogy kézzel szétválogatnak mindent. Így segítik elő az újrahasznosítást.
Ők Egyiptom láthatatlan munkásai, akik a társadalom peremére szorultak, akiket lenéznek, pedig fenntartják egy 20 milliós város működését.
Kairó már kora reggel zajra ébred, dudák, motorok, kiáltások keverednek. A legtöbben ilyenkor indulnak munkába vagy iskolába. És vannak, akik már előttük is ébren vannak, mert gyűjtik a város sikátoraiból, házaiból a kidobott szemetet. A zabbálok nélkül Kairó néhány nap alatt élhetetlenné válna, mégis kevesen törődnek velük. A világ egyik legismertebb városának tisztaságáért felelnek, de munkájuk sokak számára értéktelen.
A zabbál lét nem választás, általában beleszületnek ebbe a létformába. Az apák mellett a fiaik évekig figyelik a gyűjtést, válogatást, az anyák pedig újrahasznosítanak. Hamar megismerik a fémek hangját, súlyát, és a szerves hulladék szagát is. Ez a munka mondanunk sem kell, hogy koszos, veszélyes és megterhelő. Mégis rendszer van benne, mert évtizedek tudása áll mögötte, és olyan szakértelem, amellyel mások nem rendelkeznek. A zabbálok hatékonyan válogatnak, rendszereznek, mert náluk a szemét nem végállomás, hanem nyersanyag.
Kairó peremén élnek, ahol házaik alsó szintjén halmozzák fel a zsákokat, amelyekben a feldolgozásra váró anyagok sorakoznak. Feljebb lakások, konyhák, gyerekágyak helyezkednek el, és ebben a létformában a szemét az élet valódi része, nem különül el tőle. Ez bevallhatóan sokkoló annak, aki először tapasztalja mindezt. Az asszonyok főzés közben is válogatnak, a gyerek a zsákok közt bújócskáznak, a férfiak pedig azt számolják, miből mennyi pénz juthat nekik másnap.
2009-ben hatalmas tragédia érte a közösséget, mert a sertésinfluenza elterjedésének megakadályozása céljából az állam elrendelte, hogy öljék le a sertéseiket. A zabbálok nem muszlimok, hanem kopt keresztények, így számukra nem tiltott a sertéshús. Az állatok legyilkolása óriási veszteséget jelentett nekik, ugyanis a disznók a hulladékgazdálkodás részei is voltak. Túlélték, de nem felejtették el, hogy Kairó nem kímélte őket. Pedig ők olyan munkát végeznek, amelyet kevesen képesek. A város tisztasága rajtuk múlik, nincs szervezett szemétszállítás, amely helyettesíthetné a munkájukat. Rajtuk áll, hogy mi születik a káoszból egy olyan világvárosban, ahol milliók fordulnak meg évente, hogy gyönyörködjenek a piramisokban és a sivatagi naplementében.
Fura paradoxon, de ezek az emberek a szeméttel foglalkoznak, mégis több tisztaságot visznek a világba, mint azok, akik semmibe veszik őket. Európában és a nyugati társadalmakban ma trend a zöld életmód. Szelektív kukákat használnak, újratölthető palackokat visznek magukkal az emberek, egyszóval a döntés az övéké, mert tudatosan akarnak élni. A zabbálok sosem döntöttek erről. Ők nem hobbiból lesznek környezetvédők, hanem mert ez képezi a megélhetésüket, a túlélésüket. Ironikus, hogy módszereik hatékonyabban működnek, mint azok, amelyek a hűtött konferenciatermekben születnek. Az utcán, poros kézzel, szörnyű szaggal élnek és dolgoznak egész életük során. Ha egy zabbál család nem válogatja szét a szemetet, nem trehány vagy felelőtlen, egyszerűen a megélhetését teszi kockára. Ez nem lelkiismereti kérdés, amelyről a tiszta termekben, hideg ásványvizek mellett vitatkoznak a téma szakértői.
Mennyire érdekes, hogy szeretjük a tisztaság fogalmát, igyekszünk, hogy karbonlábnyomunk egyre kisebb legyen, de arról nem szívesen beszélünk, hogy kik végzik el helyettünk a takarítást, kié a piszkos munka. A zabbálokat senki nem említi a filmekben, nem látjuk őket címlapokon, de tudnunk kell, hogy léteznek, hogy úgy dolgoznak és élnek, ahogy mi talán nem lennénk képesek.
Nem szabad megfeledkeznünk róluk. Ahogy azokról sem, akik idehaza szállítják el a hulladékot, vagy mentik ki a balesetet szenvedett embert az összetört kocsiból, akik bemennek az égő házba, akik pelenkát cserélnek a betegek alatt, és feltakarítják a hányásukat, akik nem szerepelnek egyetlen ostoba valóságshowban sem, de életünket teszik jobbá.
Talán, ha egyszer ilyesmikre is tudnánk figyelni, kevesebb irigység és gonoszkodás lenne társadalmunkban.
