Eszik és böfög. Eszik és csámcsog. Olykor elenged egy-két galambot és közli, jobb kint, mint bent. Büdös és nem akar fürödni. Mindenbe beleszól, még abba is, amihez soha nem értett. Például a takarításba vagy a főzésbe. Hazudik. Azt meséli fűnek-fának, hogy csodálatos házasságban élt, de mind tudjuk, hogy gyűlölte a feleségét, kövér tramplinak hívta. Szemtől szembe is, és eszébe se jutott rosszul érezni magát azért, hogy megbántja. Élvezettel sértegette, és ha valaki szóvá tette, legyintett. Az én nejem, azt mondok neki, amit akarok, vágott vissza egykedvűen. Most meg azzal dicsekszik a szomszédban, hogy milyen szép éveket töltöttek együtt.
Legszívesebben megütném, hisz gyötörte, és az utolsó két évben, amikor beteg lett és lefogyott, száraz kórónak titulálta. Apósom gonosz ember, de nincs tisztában ezzel. Úgy gondolja, hogy ha valaki háziorvos volt, élete végéig az marad, anékül, hogy gyógyítana. Hetvennyolc éves, persze, hogy nem dolgozik már, mégis úgy tesz, mintha a véleményére minimum a fél világ kíváncsi lenne. Ha beszélek a gyerekeimmel, kijavít, mert szerinte rosszul használok egyes szavakat, és nem tudom szabatosan kifejezni magam. Meglehet. Nekem nincs egyetemi diplomám, de nem vagyok rossz ember.
A fia is így gondolta, amikor megkérte a kezem. Akkor még úgy tett, mintha elégedett lenne velem. Talán az is volt, de már rég nem az. Tulajdonképpen az unokáit se szereti, léhűtőknek tartja őket. Mindezek fényében magunkhoz kellett költöztetnünk ezt az undok vénembert, mert nem tudja ellátni magát. Volt egy infarktusa, amiből nem épült fel teljesen, így rám maradt a feladat, hogy gondozzam.
A fia, az én drága férjem sosincs itthon, ahogy a gyerekeink se. Mintha mindenki a saját életét élné, csak én nem. Ez nem az én életem, mert amikor hazaérek, megállok az ajtó előtt, nem érzek örömöt. Az jár a fejemben, vajon mi vár rám odabent. Volt, hogy a konyhában találtam rá, épp az alsó szekrényt pakolta át, mert rossz sorrendben álltak a konzervek meg a tartalék müzlik. Máskor a fürdőszoba szőnyegét szedte fel, hisz vizes és tele van gombával. Próbáltam türelmesen elmagyarázni neki, hogy hagyjon fel ezekkel, de nem értette.
A legrosszabb azonban, hogy engem is tehénnek lát. A szemembe még nem mondja, de hallottam, ahogy a fiának ecseteli, hogy egészségtelenül nagy a fenekem és a hasam. Ha így folytatom, cukros leszek. Péter próbálta elhessegetni a mondandóját, de olyan, mint egy pióca. Akire és amire rátapad, annak utolsó csepp vérét is kiszívja. Úgy érzem, nem sokáig bírom már.
Néha az jár a fejemben, hogy kilököm az ablakon. Vagy teszek a levesébe valamit. Voltam már olyan állapotban tőle, hogy dupla adag Xanaxot kevertem a kávéjába, és így átaludta az éjszakát, sőt a reggelt is. Kicsit megijedtem, mert nem tudtam, hogy a szívére hogyan hat, viszont a csendért bármit. Az ember nem bírja el végtelenségig a bántást. A gyötrelem gyűlöletet szül, az pedig sokáig lappang a lélekben, de ha nem vigyázunk, feltör.
Én már túl vagyok ezen, nekem ül az arcomon, a szememben, csak a szám néma még. Úgy érzem, egyszer képes leszek megölni, főleg akkor, ha senki nem látja. A gyilkosság lehet üdítő megoldás is, csak ülni ne kellene miatta. Szörnyűséges gondolatok járnak a fejemben, de már nem szégyellem egyiket se. Én élek vele, nekem szólogat be, szellenti tele a lakást, és felejti el lehúzni a vécét. Az öregség rettenetesen bűzlő állapot. Sose értem, hogy az idős emberek miért nem akarnak mosakodni. Apósom pedáns ember volt. Még emlékszem világos öltönyeire, fehér ingjeire. Ki gondolta volna, hogy egy elhanyagolt trottyként végzi majd? Anyám szomszédjában majdnem százéves nénike élt, sose éreztem, hogy áradt volna belőle az áporodottság.
Péter csak legyint rá, túlérzékeny vagyok, mondja. Hogy lennék az? Az orromat nem lehet becsapni, nem mondhatom neki, hogy ne érezzen penetráns bűzt, mert az kellemetlen. A fiúk se tesznek róla említést, de hát nekik azért se tűnik fel, mert mindig máshol kujtorognak, és kamaszként se vették észre, hogy a borz kiájult volna a szobájukból.
A vénember direkt bosszant engem. Látom rajta, hogy élvezi. Attól félek, hogy egyszer megszalad nálam a Xanax, és nem ébred fel. Bár nehéz lenne bizonyítani, hogy én altattam el örökre. Nem vagyok romlott. Gyilkos se. Mégse hiszem, hogy ezt fennálló helyzetet sokáig bírom. Szeretnék újra úgy hazaérni, hogy nem lakik velünk az öreg, nem hallom szuszogását, és nem böfög az asztal mellett, mint egy varacskos disznó. Ez is csak mostanában jött elő nála, állítása szerint hetven felett már jár az embernek a szabadság, és semmiben nem kell alkalmazkodni másokhoz. Ezt tökéletesen végre is hajtja.
Néha már azt gondolom, miattam ilyen. Meg akarja mutatni, hogy rossz ember vagyok, és ezt csak úgy tudja elérni, ha kihoz a sodromból.
Pár hete, ahogy az erkélyen álldogált, és lenézett a térre, egy pillanatig eljátszottam azzal a gondolattal, hogy átsegítem a korláton. Csak egy hirtelen mozdulat, és már lenn is van az aszfalton. Volt gond, nincs gond. Sátáni ötlet, mondhatná valaki, de nem tőle származik, hanem az én fejemből.
Egyre gyakrabban szaggat a fejem. Nem bírom ezt a feszültséget, már a munkahelyemen is beolvastam két kollégámnak. Néztek is, mert nem ehhez voltak szokva részemről. Igazam volt, csak rossz módszert választottam, hogy tudtukra adjam. Ez is a stressz miatt volt, ami otthon ér. Majd összeroppanok esténként a fáradtságtól és a keserűségtől. Senki nem segít. Se szavakkal, se tettekkel. Kisuvikszolom a lakást minden áldott nap, így éjfél körül zuhanok az ágyba. Péter már javában alszik, a fiúk gépeznek, vagy a barátaikkal vannak. Tanulni biztosan nem tanulnak, nem szokásuk.
Amikor végzek, és épp fordulok ki a konyhából, akkor jön ki a sátán öregapja a szobájából. Nyílik a fehér ajtó, nyikorog, és a padló is úgy recseg alatta, mintha sírna. Rám néz, és kaján vigyorral közli, hogy neki muszáj ennie egy szelet mézes-vajas kenyeret, mert éhen hal. Követem a tekintetemmel, és konstatálom, hogy előveszi a margarint, akkurátusan megkeni a kenyeret és a mackós mézet gondosan a pultra csorgatja. Arra, amit öt perce fertőtlenítettem. Még fénylett és tükörsima volt. Most morzsás és mézes. Persze nem törli le, hagyja, hadd ragadjon, majd a kenyeret tányér és szalvéta nélkül beviszi a szobájába. Követem a szememmel tovább, miközben gondolatban tőrt döfök a hátába. Negyvenhatszor. A valóságban azonban sírok. Siratom az életemet, a nyugalmamat és tiszta konyhát. Hosszú percek múlva lemosom újra a pultot, elpakolom a mézet és a vajat. Az jár a fejemben, hogy vagy én bolondulok ebbe bele, vagy mindenki más körülöttem. Távolról megsimogatom a xanaxos dobozt, és elgondolom, hogy holnap növelem az adagot. Hadd aludjon a szörnyeteg. A bennem lakozó viszont nem tud aludni, ezért újra felseprem a konyha kövét, és a végén lerogyok a kád szélére, mert már zuhanyozni sincs erőm. Bűzlök a méregtől, a dühtől, és az izzadtságtól.
Ekkor megjelenik a férjem, óvatosan végigmér, és megkérdi:
– Te miért nem tudsz pihenni? – Olyan arcot vágok, hogy jobbnak látja magára csukni a vécé ajtaját. Mert ölni készülök, mondom magamban, és elfordítom a zuhany csapját. A forró víz szinte perzseli a bőröm, de nem bánom, mert még élek, a lakásomban vagyok, és nem gyilkoltam meg senkit.
Kép forrása: Pinterest
