A modern kutatók szerint a boszorkányüldözések nem a démonok elleni harcról szóltak, hanem az emberi félelem, a társadalmi bizonytalanság és a hatalom működése eredményezte őket. A vádak mögött, amelyeknek nem kellett súlyosnak lenniük, gyakran személyes bosszú, nemi előítélet, vallási fanatizmus és nagyrészt tudatlanság állt.
Boszorkány valójában az a nő volt, aki a maga módján erős, független és új utakat járó akart lenni. Ezt a patriarchális világ nem tolerálta. Pedig ezek az asszonyok nem a sötétség szolgái voltak, hanem az önállóság és az emberi gyógyítás megtestesítői. Többek és jobbak akartak lenni, vagy egyszerűen csak próbálták mások fájdalmait enyhíteni, amely egyesekből félelmet és árulást váltott ki. Ezért a lángok martalékává lettek, pedig csak a társadalom félelmeire világítottak rá.
A 17. századi Magyarország falvaiban és másutt a világon nem kellett sok ahhoz, hogy valakit boszorkánynak bélyegezzenek. Elég volt egy rossz pillantás, egy beteg tehén, egy elrontott bájital, és a nő máris a városi bírák elé került. Azonnal bűnösnek mondták ki abban az esetben is, ha eltért az átlagtól, ha túl szép volt, vagy épp valakiben féltékenységet ébresztett.
Hazánkban a boszorkányüldözések 200 évig tartottak. Az első perek az 1500-as években jelentek meg, de a legvéresebb időszak a 17-18. század fordulójára esett. Ebben az időben háborúk, járványok és vallási megosztottság dúlt az ország nagy részében, és mindezért felelősöket kerestek. Valakit hibáztatni kellett, és mindig volt valaki, akire rá lehetett kenni az elviselhetetlen körülmények kialakulását. Leggyakrabban nők kerültek célkeresztbe. Özvegyek, bábák, gyógyítók váltak áldozattá, mert rájuk könnyű volt rávetíteni a félelmeket.
A gyors vádemelést tanúmeghallgatás követte, és mindig akadt valaki, aki látta, hogy a vádlott az ördöggel táncolt, vagy épp átváltozott macskává, és miatta halt meg egy csecsemő, vagy hullott el egy állat. A bíróságok módszere a kínvallatás volt, amellyel nem az igazságot akarták kideríteni, hanem a beismerést: a gonosz köztük jár, ezért meg kellett égetni. Az ítélet a legtöbb esetben halál volt: égetés, akasztás vagy lefejezés.
A legismertebb boszorkányváros Szeged lett, ahol 1728-29-ben több tucat embert tartóztattak le, mert arra a következtetésre jutottak, hogy a városban elterjedt pestisért a boszorkányok a felelősek. Végül a Tisza partján 13 embert végeztek ki, és a város népe megkönnyebbülten figyelte a lángokat. A gonosz el lett pusztítva, suttogták. Pedig csak egyszerű embereket öltek meg, akik gyógyfüveket árultak, vagy valaki épp a földjüket irigyelte meg.
Végül Mária Terézia közbenjárására 1768-ban született meg a törvény, amely megszüntette a boszorkányság miatti halálbüntetést. Udvari orvosa döbbentette rá, hogy ezek a nők nem ördögi bűnöket követtek el, hanem pszichés esetek voltak, amelyekben a vallás megszállottjai túllépték hatáskörüket.
Mindezek ellenére 1777-ben Késmárkon még történt egy illegális kivégzés. Ez lett a magyar történelem utolsó boszorkánymáglyája.
Ma, amikor újra felerősödnek az irracionális félelmek és bűnbakkeresések, a boszorkányüldözések története különösen időszerű. A tudatlanság, a társadalmi különbözőségek, a rossz mentális és gazdasági helyzet gyakran juttat el egy országot vagy népet ahhoz, hogy másokat hibáztasson, vagy tegyen felelőssé, és ehhez teóriákat is gyárt. Erre jó példák az emberiség történetében a vallások vagy a bőrszín miatti gyilkosságsorozatok.
„Egy asszony, ki éjjel az égen járt, s a jószágot megrontotta, azt vallotta, nem az ördög vitte el, hanem a nép hite.” (Idézet a korszak egyik jegyzőkönyvéből, 1729) Ebben minden benne van. Nem az ördög volt az ellenség, ahogy ma sem, hanem maga az ember, aki akár mellettünk vagy a közelünkben él.
A babona és a tudatlanság ellen ma sem könnyű védekezni és tenni sem. Mégsem hagyhatjuk annyiban, hiszen a 21. század valósága itt kopogtat az ajtónkon, nem fordulhatunk vissza afelé, amin már egyszer sikeresen túlléptünk.
Kép forrása: Pinterest
