Életem bizonyos történéseit sokszor beleszövöm írásaimba, de nem olyan gyakran, ahogy az olvasók gondolják. Annyi furcsa, örömteli és szomorú dolog, ami írás közben történik hőseimmel, nem történhet meg velem. Az olvasás és maga az írás is azért jó, mert egyféle élet helyett ezreket megélhetünk, és ennél többet aligha várhatunk magunktól és a sorsunktól.
Az én testemben is dobog egy olyan szív, amely huszonegy évig máshol járt. Egy olyan országban, ami már nem létezik, vagy csak nyomokban tartalmazza a régit. Hogy ez jó-e, nem tudom, de más, az bizonyos. Egy olyan országban felnőni, amelyben a vegyes házasság természetes, ahol kisebbségként élni, lélegezni senkinek nem újdonság, sokszor ad többet, mint sejtenénk.
Jugoszlávia egy mondvacsinált és összegyúrt ország volt, amiről azt hitte a benne élő, hogy fenntartható, tökéletes és sérthetetlen. Valóban így éltünk, és eszünkbe se jutott, hogy felbomolhat, ahogy az sem, hogy a hovatartozás mélyen gyökerező tudata arra készteti az ország lakóit, hogy fegyvert fogjanak a szabadságukért. Sokan másutt még azt se tudták, hogy a szlovén, horvát, bosnyák vagy szerb ember nem azonos, kultúrája, történelme különböző, mert azzal, hogy délszláv, el lehetett intézni minden hovatartozással kapcsolatos kérdést. Nem lehetett. Hogy ebből háború is lehet, álmunkban se sejtettük, mert a hétköznapi ember aligha lát túl a hétköznapok gondjain.
A legfájóbb és a legdöbbenetesebb ennek következménye volt, amikor az addig nyugalomban élő szomszédok, barátok egymás ellen fordultak, és hiába tudták, hogy a szerb feleségnek magyar férje van, a montenegróinak bosnyák vagy macedón, elfelejtették, hogy az addig nem volt probléma. A viszonylag gazdag és jómódban élő lakosság összetétele azonban egy véres háborúban megváltozott.
Én viszont úgy nőttem fel, hogy nem bántottuk egymást, és azt a fajta elfogadást, amit abban a békés gyerekkorban tapasztaltam, azóta se éltem meg. Egyáltalán nem volt téma a vallás, de az sem, ki milyen nemzet része. A hivatalos nyelv, a szerbhorvát persze behatárolt bizonyos dolgokat, pl. az ügyintézést, de valahogy elboldogultunk vele, olykor szitkozódva, káromkodva, viszont a változatos tévéműsor, a mindig létező farmer, Coca-Cola és a bakelit lemezek sokasága kárpótolt bennünket. Tito országában a II. világháború után pár évtizeddel élni álom volt, nem beszélve a tengerről, amely bár nem volt karnyújtásnyira, de azért ott volt és ragyogott.
Mégis volt valami a levegőben, ami sejttette, hogy a jó nem végtelen. Én azelőtt változtattam az életemen, mielőtt robbant volna a bomba. Eljöttem, és már soha többé nem tudtam visszamenni úgy, hogy egy létező világba térjek haza. Mert a gyerekkorom helyszíne, a falu, ahol éltem, ahol pletykáztak az öregasszonyok az utcasarkon, ahol mindenkinek volt dolga bőven, de ha nem, akkor úgy tett, mintha lett volna, nekem a hazám maradt, hívják bárhogyan is. De kaptam egy másikat, ahol valóban felnőtt lettem, ahol már nem terelgetett senki, és azt tehettem, amit akartam, de ára volt, mert a gyerekkorom mögöttem maradt.
Viszont már ideköt első munkahelyem, az irodalom is, hiszen érkezésem másnapján és ebben nincs túlzás, azonnal a New York kávéházba akartam menni, hogy talán rátaláljak valamire a nagy költők és írok lélegzetvétele nyomán. Itt házasodtam meg, született gyerekem és itt találtam meg azt az utat, amin most járok. Akkor most hol is a hazám? Ott, ahol otthon van a szívem. Ebből azonban az következik, hogy két helyen.
Két olyan napon vagyok túl, (Minka c. regényem bemutatói) amelyek megmutatták nekem, hogy egyformán lehet szeretni helyeket, embereket, mindegy milyen nyelvűek, kultúrájúak, de nyitottak és kedvesek. Hihetetlen érzés megtapasztalni (bár úgy hiszem, eddig is tudtam), hogy nem számít, ki honnan jön, hanem az a fontos, ki tud-e nyílni a világ felé, meg akarja ismerni más emberek gondolkodásmódját, van-e benne elég kíváncsiság arra nézve, hogy élnek Macedóniában, mit esznek vasárnapi ebédként egy vegyes családban, ahol a nagymama sváb, az apa horvát az édesanya pedig magyar. Sokkal színesebbek és egyedibbek vagyunk, mint gondolnánk, és ha volna időnk, türelmünk és akaratunk, csodálatos lenne kibontanunk mások életét. Könnyebb lenne elfogadnunk, ha valóban látni akarnánk, hogy mennyire természetes bizonyos nyelvjárás, népszokás és az olyan ételek fogyasztása is, amitől addig ódzkodtunk.
Ha az ember testében két szív dobog, elhiteti magával, hogy többet kap a világból. És ez fantasztikus, mert kitárul egy kapu, amelyben nem számít, hogy ki és milyen az istened vagy hogy hogyan szoktátok körbe ülni az ünnepi asztalt, ami roskadozik a különböző étkektől. Az számít, hogy emberek vagyunk a világ minden pontján, akik ugyanúgy szomorkodnak, nevetnek, lesznek szerelmesek, csalódnak, akiket bántanak vagy felemelnek, és ettől vagyunk hasonlóak, mégis különbözőek. Nem kell egyformának lennünk. Másnak, a megszokottól eltérőnek lenni érdekes és nem bűn. Ha az lenne, sose változna a világ, és nem ott tartanánk, ahol most.
Tudom, mindez ideálisnak tűnhet, de aki megtapasztalja, érteni fogja. Olyan közel vagyunk egymáshoz mi, emberek! Csak nem akarjuk észrevenni.
Milyen jó érzés elhinni, látni, hogy a világ akkor kerek, ha figyelmesek, törődőek és nyitottak vagyunk. Úgy hiszem, bőven van mit tanulnunk erről.
Kép forrása: Pinterest
