Amikor elmondtam Lucának, kinevetett. Azt mondta, ilyen nincs. De én tudom, hogy van. Anya akkor érzi jól magát, ha én rosszul. Ez persze durván hangzik így kimondva, de már nem vagyok baba, hogy ne vegyem észre. Szereti, ha szenvedek. Ha rosszul érzem magam, kedvére ápolhat, és mindig azt mondja, ne menjek még suliba, pihenjek, az a legfontosabb. Ez nagyon szép lenne, ha például egy darázscsípésből nem csinálna ügyet. Ha szimplán taknyos leszek, semmi láz, csak orrfolyás, akkor szinte belekényszerít az ágyba, és nyomja belém a vitaminokat meg a teát literszámra. Tizennégy múltam, már nem szükséges ezt tennie, még akkor se, ha kedves akar lenni hozzám.
Mostanában azért szedtem össze magam a tanulásban, mert nem akarom látni szemében a felcsillanó fényt, amikor közlöm, hogy nem megy a nyelvtan, vagy a töri. Neki ment, mondja, ezért üljek csak le, majd ő mindent elmagyaráz és ki is kérdezi. Mindez nem lenne gond, ha nem látnám, hogy boldog lesz, amikor nekem valami nem sikerül. Luca legyint. Minek fújom fel, kérdi. Mások fél karjukat odaadnák azért, hogy a szüleik törődjenek velük. Nekem meg nem tetszik. Mit szeretnék? Nem mondom neki, hogy több megértést a részéről, mert nem fogja fel, mit mondok, nem is próbálja.
Tegnap, amikor pokoli rosszkedvvel értem haza, szerettem volna egyedül lenni. Eszem ágában se volt elpanaszolni anyának, hogy Ákos észre se vesz, pedig matekon azonos csoportban vagyunk, és már az is előfordult, hogy a tanár közös projektmunkára osztott be bennünket. Mégis láthatatlan vagyok. Nem akarok én nagy dolgot, csak, hogy mosolyogjon rám, meg hogy elmenjünk a plázába közösen. Én nem vagyok Vica, aki már össze is feküdt valakivel. Nem mástól tudom, ő híresztelte el, és csak azért nem tette fel a TikTokra, mert nem készült róla videó, meg a szülei figyelik a netes ténykedését. Így mondta az apja: netes ténykedés, mert valami fontos beosztásban dolgozik, kormány közeli cégnél, fontos, hogy a családjának makulátlan legyen a híre a világban. Vajon ki törődik Némedi Zoé Mira szerencsétlen kis életével a világhálón?
Anya azonnal rám telepedett. Elkezdett faggatni, mesélte a saját tini kalandjait a múlt századból, de nem érdekelt. Szerettem volna az ágyon dögleni, nézni a plafont, vagy a telómat, hogy eltereljem a gondolataimat. Ehelyett őt kellett hallgatnom, mert ő mindent megélt, átélt, és jobban tud nálam, elvégre az anyám. Csak jó lenne, ha miközben mesél, ne érezném, hogy attól boldog, hogy én sikertelen vagyok. Ha ez túlzás lenne, elmondom, hogy a versmondó versenyről úgy jöttem haza, hogy második lettem, ami ezért is fantasztikus, mert már majdnem elsőnek számít, hiszen Miklósi Petrát senki nem tudja lekörözni első óta, szóval másodiknak lenni egyenlő a dobogó legfelső fokával. Boldog voltam, szinte szárnyaltam, sőt a tizenöt ezres utalványnak is kifejezetten örültem, mire anya végtelen keserű ábrázattal csak annyit mondott: gratulál. De ebben nem volt semmi olyan, amitől azt éreztem volna, hogy tényleg. Inkább az a lekicsinylő, csak ennyire telt köszöntés volt, amit jól ismerek tőle. Meg is kérdeztem, hogy mi a baj, erre annyit mondott, hogy másodiknak lenni mindig sajnálatos, mert benne volt az elsőség, de aztán vesztettem. Ahogy őt hallgattam, elment a kedvem mindentől. Ledobtam az oklevelet az asztalra, és berohantam a szobámba. Sírtam vagy estig. Mire összeszedtem magam, muffint sütött nekem, meg a huginak, hogy jobb kedvünk legyen, mondta. És mosolygott, amikor kisírt szememet meglátta.
Tényleg nem képzelődöm, anya akkor boldog, ha én beteg és rosszkedvű vagyok. Mindjárt átvált Teréz anyába, ami egy valódi anyától természetes is lenne, csak az örömömet ne rontaná el folyton. Luca szerint idióta vagyok, hiszen látja, hogy anya kedves velem, sőt mindenkivel az, vele is. Szeretné ő, ha olyan anyja lenne, mint az enyém.
Már tudom, hogy felesleges neki mesélnem ezekről. Viszont elkezdtem gőzerővel tanulni. Figyelek az órán és, ha valami nem megy, nem mondom meg otthon, hanem bent maradok a suliban, mindig van, aki segít. Anya úgyse tudja, meddig tart pontosan a tanítás, és ha tudná is, mindig ráhazudok egy-két szakkört. Gimnáziumba akarok menni, aminek eddig esélyét se láttam, de amióta nekifeküdtem, lehet, sikerülni fog. A magyartanár kikerekedett szemmel figyeli, hogy mostanában jelentkezek. Meg is dicsért, mert remek megszólalásaim vannak. Amikor anya megjelent fogadóórán, csupa jókat mondott neki, tudom, mert más is hallotta, mert a teremben nem egyedül voltak. Mégis idegesen jött haza, és az kérdezte tőlem, hogy tényleg jól meggondoltam ezt a gimi dolgot?
Nekünk nincs pénzünk egyetemre, és ő azt remélte, hogy max. egy irodában fogok dolgozni, ha már nem akarok fodrász lenni, mint ő. Amikor azt válaszoltam, hogy még magam sem tudom, mit akarok, szemmel láthatóan megkönnyebbült. Nem kell mindenkinek diplomásnak lennie, magyarázta. Egy jó szakma sose árt, azzal mindig lehet keresni. Ha fiú lennék, mondaná, hogy menjek villanyszerelőnek vagy asztalosnak, de így csak az amolyan női munkák maradnak, mint az eladó, műkörmös, meg a kozmetikus. Döbbenten hallgattam, hogy nem néz ki többet belőlem. Nem is akar, ő már leírt engem, és ennek érdekében földbe is döngöl. Azt persze egy szóval se említette, hogy a tanárom mennyi jót mondott rólam.
Januárban már éjjel-nappal tanultam, hogy sikerüljön a felvételim. Az utolsó héten megtörtént a csoda. Kedd volt, egy óra, épp az ebédlő felé tartottam, amikor Ákos megszólított. Először annyira meglepődtem, hogy nem is hallottam, mit mond. Még hátra is fordultam, hogy biztos hozzám szól-e, de nem volt más a közelben.
Megkérdezte, volna-e kedvem pár magyaros feladatot csinálni, mert hallja, hogy nekem nagyon megy. Hebegtem valamit, talán igent, nem tudom, viszont délután már a parkban ültünk és beszélgettünk. Az irodalomról keveset, de nem bántam. Baromi kedves volt, úgy éreztem, ad a szavamra, amikor a politikáról vagy a globalizációról beszélgettünk. Én sose hittem volna, hogy lesz fiú, akivel ezt fogom megvitatni, de lett. Vicces, hogy szóba került ilyesmi, de nem bántam, mert kiderülhetett, hogy nem vagyok ostoba.
Aztán másnap és harmadnap is találkoztunk, legfőképp náluk, és egy csomó régebbi felvételit rágtunk végig. Csak néha ért a kezemhez. Egyszer limonádét csinált, mert utálom a kólát. Amikor az apja hazaért, alaposan meglepődött. Kijelentette, hogy még sose látta a fiát tanulni, és én biztosan valami varázsló vagyok, hogy rá tudtam venni. Ákos nevetett, de zavarba jött. Ne hallgassak az apjára, mondta később, igenis szokott tanulni, csak ő sosincs otthon és nem látja.
A felvételi napján vittem neki is egy csokit, hogy jobban működjön az agya. Így legalább volt alkalmam szólni hozzá előtte.
Ő előbb végzett mindkét tantárgyból, és meglepve láttam, hogy megvárt. Sietnem kellett haza, de azt mondta, egy süti beleférhet, én meg nem tiltakoztam. Megettük. Amikor kiléptünk a cukrászda ajtaján, váratlanul megfogta a kezem. Ugye, nem baj, kérdezte kedvesen. Persze, hogy nem volt baj, hiszen erre vágytam hónapok óta, amikor csak a mosolyát hazudtam magamnak. Elkísért a házunkig.
Az ötödiken lakunk, de nem mondtam neki. Féltem, hogy meg akar csókolni, ezért sietve el akartam köszönni, mire megkérdezte, hogy behívom-e. Bólintottam. Tudtam, hogy anya otthon van, meg is mondtam, de nem bánta. Azt felelte, kíváncsi mindenre, ami velem kapcsolatos. Ilyen szépet sose mondott még nekem senki. Mindenre? Hogy lehet, hogy valaki kíváncsi a dolgaimra? Eddig ezt nem tapasztaltam sokszor. Nem vagyok különösebben vicces, szép meg pláne. Úgy megdobbant a szívem, hogy attól féltem, látszani fog. Beleegyeztem, mire megfogta a kezem, és húzott befelé, mintha nem én laktam volna ott, hanem ő.
Mondtam neki, hogy az ötödik nem alacsonyan van, de kinevetett, és elkezdett rohanni felfelé, én meg utána. Bután boldog voltam, mert volt valaki, aki ennyire kedves velem. Az ajtónk előtt leejtettem a kulcsot izgalmamban, de gyorsan felkaptam, és már nyitottam is ki.
Megjöttünk, kiáltottam, hogy ne érje meglepetés anyát. Mégis érte. Kilépett az előszobába és meglátta Ákost, aki magas és izmost volt. Bőre napbarnított, szeme zöld, valljuk be, álompasi.
Anyámat szinte letaglózta a látvány. Szóhoz se jutott, ez elég fura volt.
És ettől a pillanattól kezdve megnyílt a pokol. Szerettem volna visszavonulni a szobámba, hogy ott kettesben lehessünk, de nem lehetett. Anya szóval tartott mindkettőnket, nevetgélt, heherészett, és megállás nélkül faggatta Ákost a dolgairól. Kávét főzött nekünk, aztán megkérdezte, hogy kérünk-e sört vagy valami erősebbet. Úgy néztem rá, mint, akinek elment az esze. Ákos is tiltakozott, majd bejelentette, hogy neki mennie kell, de örül, hogy hazakísérhetett engem.
Anya arca egyszeriben megváltozott. Kihalt róla a jókedv, és amikor becsukódott az ajtó, csak annyit kérdezett, mit akar tőlem Ákos.
Azt feleltem, nem tudom, egyszerűen csak együtt tanultunk, meg kedves velem, nem beszéltünk semmi bizalmasról. Bólintott. Nem neked való, tette hozzá.
Ugyan miért, kérdeztem volna, ha lett volna hozzá merszem. Ez a fiú túl jól néz ki, és még gazdagok is. Nem gazdagok, tiltakoztam. Ja, persze, gúnyolódott, mert láttál már szegény ügyvédet? És ha nem az, akkor miért nézett úgy ki? Megrántottam a vállam.
Felejtsd el, ő nem a mi köreinkben mozog, tette hozzá. Nekünk nincsenek köreink, válaszoltam. Erre megvetően végigmért. Jaj, kicsim, mindketten tudjuk, hogy igazam van, ne erőltesd. Ezek voltak az utolsó szavai, és felkapta a kabátját, mert cigiért kellett mennie. Ültem a kanapé szélén, és addig bőgtem, míg be nem sötétedett. Akkor ért haza a hugi, aki edzésen volt. Szerencsére nem látta rajtam, mert felkaptam a telóm, és berohantam a szobámba.
Ákos este üzent: jó volt velem. Ennyit. De ez éppen elég volt nekem, hogy tudjam, a felnőtteknek nincs mindig igazuk. Még akkor se, ha úgymond jót akarnak. Anya most és sokszor, nem akar jót nekem. Ezt senki nem hiszi el, de én tudom. És ez elég.
Válaszoltam is, de nem azt szimplán, hogy vele is, hanem hozzátettem, hogy szép napom volt. Értse, ahogy akarja. Biztos nem hitte, hogy a felvételi miatt.
Remélem, pár héten belül még szebb lesz, ha sikerült, és én megmutathatom a világnak, hogy elboldogulok benne. Nem a világnak, ne hazudjunk ekkorát: csakis anyának, aki valószínűleg boldogtalan lesz, ha megtudja, hogy nem vagyok lúzer.
Kép forrása: Pinterest
