Anya öregszik. Nézem és nem könnyű elhinnem. Öregedése tükör, amely megmutatja nekem az idő múlását, vele az én halandóságomat is. Nehéz szavakba önteni, amit látok. Egyszerre érzek szeretetet, féltést és fájdalmat.
Azt hittem, ő sose változik meg. Úgy szép, ahogy van, úgy él, eszik, tesz-vesz, ahogy mindig, és ez örök. Tudom, hogy ma is erős, mindig is tudtam, mert most is felsegít, ha elesek. Szó szerint, és nem csak úgy. Hangja még tiszta és kellemes, szeme óvó-aggódó, nem lehet, hogy ezek az új ráncok elvegyék mindazt, amit ismerek belőle.
Amire először figyeltem fel, az a lassulás volt. Mozdulatait mintha alaposan megtervezte volna, hogy ne legyen egy féllel se több, mint amennyire szüksége van. Máskor egész nap nem pihent meg, most léptei nyomán kongó üresség támad. Ez fájdalmas és gyönyörű is egyszerre. Bár halhatatlansága csorbult a szememben, de a sebezhetősége megmutatja, hogy ember, aki fél, sír és nem mindig boldog.
Mostanában jutott eszembe először vele kapcsolatban a valódi félelem: mi lesz, ha már nem lesz ott nekem? Ha nem tudok többé tanácsot kérni, ha nem érzem az ölelését, és nem hallom vigasztaló szavait…Már tudom, mellette akarok lenni gyakran, hogy lássam, még ott van benne a régi nő, a régi asszony, akire felnéztem.
Szeretetem is alakul, erősödik. Változhat az arca, megbicsakolhat a lépte, de a szíve ugyanaz marad, ahogy az enyém is. Amit mostanában érzek, az a hálával vegyül. Bár időnként szomorú vagyok, de egyre jobban értékelem a közös pillanatokat, az évszakokat, amelyek épp csak bekukkantanak az ajtón, és már indulnak is tovább. Hálás vagyok az újabb történetekért, amiket megoszt velem, és a mosolyért, ami megül a szája sarkában.
Anyám öregedése ajándék. Tudom, hogy nem tart örökké, de megértem, hogy a világ így kerek, és csak vele együtt egész. De eljön majd az a nap…Akkor is, ha nem akarom, ha nem hívom, kopogtatni fog.
Most azonban még itt van velünk. Mindig ad, még akkor is, ha üres karjaiban nincs más, csak türelem és vágy, hogy marasztaljon, hogy ne menjek, maradjak mellette egy ideig. Szeme azt súgja lassan fogy kettőnk idejének homokja.
Már nem vagyok gyerek, és ha akarnék se tudnék azzá válni. Felnőttem, nem kell már vigyáznia rám. Most már én óvom és lesem, elfárad-e annyira, hogy elege legyen belőlem, az unokáiból és mindenkiből, aki terhére van.
Megértem, és nem akarok több szívességet tőle. Ő mindent odaadott nekem, amije volt: az idejét, a figyelmét és a gondoskodását. Mi mást akarhatnék tőle? A többit megoldom, és örülök, ha játszik még velünk, ha van kedve kacagni pár ostoba viccen, amit ezerszer hallott.
Anya változik. Vele változik a világ. Az utca, a fák, a házak, és kicserélődik minden, amiről úgy hittem, az életem része lesz a végtelenben. Ez így van jól. Köszönöm, hogy megérhetem és megélhetem, mert még itt vagyunk, együtt lélegzünk, és kinyúlhatunk egymás keze után.
Istenem, de jó, hogy még van édesanyám!
Kép forrása: Pinterest
