Anyu könnyű és törékeny, tele indulattal. Gyűlöli a világot, fél tőle, ezért rikácsol és veszekszik mindenkivel. Elviselhetetlen. Fizikailag és lelkileg is. Üt-vág, akit ér, mert még meg akarja mutatni, hogy ő az úr. Ő uralja a testét és nem más. A lelkéhez meg köze sincs, tán a Jóistennek se.
Egyik nap úgy találtuk meg, hogy a földön feküdt a konyhában. Nem tudja, mi történt, épp főzött, és amikor magához tért, már alig tudott mozdulni. Fájt a feje, a nyaka és a bal karja is, amire zuhant. Egyedül lakik, senki nem keresi naponta. Persze hívjuk, meg néha a szomszéd is bekukkant, olykor anyu öccse, Pityu is, aki fiatalabb nála tíz évvel, és egy egész sorssal. Törődik a nővérével, pedig vele se kedves, ahogy velünk sem. Anyu senkivel se az, rossz természete van. Mindenkinél jobban tud mindent, és ezt meg is mondja. Tanácsolni vagy óvatosan javasolni se lehet neki valami észszerűt, mert nem fogadja meg. Mindemellett alig hall, és szürkehályog van a szemén. Nyolcvanat töltötte nemrég.
Szinte semmi közünk egymáshoz, leszámítva, hogy szereti az unokáját, de egy ideje vele se tud mit kezdeni. Régen még birkóztak is, de egy tizenhároméves már viszolyogva megy a nagymamájához. Büdös, unalmas, közli, és lenne más elfoglaltsága is. Inkább a haverjaival csetel, játszik, vagy épp nem csinál semmit, de minden jobb, mint a mamánál lenni, aki ordítva főz, és belerúg a konyhaszekrénybe, ha nem éri el a sót, amit magasra tettünk.
Amikor rátalálok, egyszerűen lefagyok. Alig merek a közelébe menni, mert attól tartok meghalt. Vérzik a feje, és nem mozdul. De látom, hogy lélegzik és magánál van. Nem mozgatom, mert a nyaka fáj, attól tartok, a gerince a gond. Anyu világéletben mozgékony volt. A házban úgy rohangált a két szint között, mint egy nyúlba oltott kecske, fokozatosan kezdett lassulni. Nem értette, ahogy mi se, mert nem láttuk a változást. A változás azonban ott volt a szemében, majd a csontjaiban. Ritkultak vágyai, talán nem is voltak soha, és ritkultak ezzel egyidejűleg csontjai is, amelyek úgy törtek egy idő után, mint a rosszul formázott bögrék. Réseiken átfolyt a víz.
A mentő nem siet, dolga volt máshol, így van időm mellette ülni, hallgatni, amit magyaráz és nem figyelni, mert már minden szavát ismertem, minden története átszökik a fülemen. Magam előtt látom a mindenkit irányítani akaró asszonyt, aki nem is olyan régen létrán állva mosta az emeleti ablakokat. Most meg itt fekszik, és közli, pisilnie kell. Mire észbe kapok, már folyik is a lába szára mellett az átható szagú, sárga húgy. Nem mond semmit, de arca egy fokkal pirosabb lesz a megszokottnál. Segítek, suttogom és mielőtt a mentősök megjönnének, lehúzom róla a bugyit, felmosok, és keresek egy tiszta alsóneműt, hogy ne szégyenkezzen. Az egész csendben zajlik. Én teszem a dolgom, ő hever a földön, közben rettegek, hogy ha többet mozgatom, visszavonhatatlanul megsérül.
A kórházban rólam nem vesznek tudomást. Mintha nem is léteznék. Jönnek-mennek az ügyeletes orvosok, nővérek, CT-re tologatók, és senki nem akar szóba állni velem. Egy vagyok a millió emberből, aki elkíséri öreg anyját, maradjak nyugton és várjak, majdcsak mondanak valamit. A kórház azért is rettenetes hely, mert úgy kezelik az embert, mint a vágómarhát. Ha van rá esély, hogy felépül, akkor ránéznek, fintorognak, tolják ide-oda, ha meg nincs, vagy túl öreg, akkor a sarokban vagy a folyosón hagyják, hátha kimúlik magától. Lesz helyette másik, minek aggódnának. Ha öreg vagy és beteg leszel, feleslegessé válsz.
Ott döbbenek rá, mennyire igaz, amit mindig is hallottam másoktól. Hozzátartozóként se jobb a helyzet. Zavarsz mindenkit a kérdéseiddel és az aggodalmaddal. Azt várják, hogy hagyd békén a folyosón szaladgálókat, van bajuk nélküled is.
A világ úgy van kitalálva, hogy kórházban gyere világra, steril körülmények között, erős lámpafényben, hogy érkezésed meghittségét azonnal elfelejtsd. A vég is hasonló, csak a lámpa nem olyan erős, viszont magadra maradsz akkor is, és nincs, aki mosolyogna rád.
Anyu, akit ismertem, nincs már. Egy sárgás testmassza az egész, aki veszekszik és verekszik, de nincs egy épkézláb mondata. Majdnem visszasírom a házsártos némbert, amikor pár nappal később a nővérke úgy fogad, hogy tudja, én vagyok a bunyós néni lánya. Részvétét fejezi ki viccesen, de hangjában nincs játékosság. Komolyan beszél, anyu megütötte a szomszédját, aki csak vizet akart adni neki, és nem sokkal később az ápolót is, mert kést látott a kezében. Amikor megkérdezem tőle, miért tette, mindent tagad. Ő nem ütött meg senki, nem is járt a szobában egyetlen ember se, pedig nyomta a hívógombot, magyarázza méltatlankodva. Majdnem legyintek, de érzem, hogy akkor nem áll le, és tovább fogja bizonygatni az igazát.
A másik ágyon fekvő a fejét rázza, és halkan megjegyzi, hogy anyu kibírhatatlan. Be nem áll a szája, és ha így folytatja, egyik éjjel valaki megfojtja egy párnával. Nem mosolygok, nem viccnek szánta, inkább csak megjósolja. Legbelül egyetértek vele. A sarokban fekvő öregasszony hallgat. Neki véleménye sincs. Alszik. Már vagy nyolc órája, de a nővérek egyszerűen elfelejtették, pedig a vacsorája is ott maradt érintetlenül. Hogy időközben meghalt, nem tűnik fel csak másnap reggel.
Kórházban lenni, majd meghalni a világon a legszánalmasabb dolog. Átnéznek rajtad, ha csendben vagy, és egyetlen dologgal hívhatod csak fel magadra a figyelmet: ha a magad alá szarsz. Anyu erről részletes beszámolót tart, miután arról faggatom, miért bántotta a nővért, aki csak a lázát jött megmérni. Hazudnak, suttogja. Nem is volt nála lázmérő, őt akarta párnába fojtani, de megakadályozta.
Másnap, amikor belépek hozzá, és a plafont bámulja. Penész, kiáltja süket lévén. A falon túl is hallják. Lepisszegem. Miért, nem az? Hogy nem sül ki a szemük, teszi hozzá. Mit akarsz, támad rám hirtelen. Az örökséget lesed? Várod, hogy végre kiterítsenek? Megcsóválom a fejem, orrom finoman befogom a szag miatt, és eljátszom a gondolattal, hogy ráhányok az ágyra.
A halál penetráns szaga beteríti a szobát és a folyosót is. Pedig már elvitték az alvónak hitt beteget. A halál nem büdös, nem mocskot árasztó, mégis sokan félnek attól, hogy bőrük alá küzdi magát. Anyu kiabál, és szidja a rendszert, az orvosokat és Lacit. Fogalmam sincs, milyen Laciról beszél. Amikor elhalkul, el is alszik. Egy másodpercig csend van, aztán odakint felharsan egy sziréna hangja. Nem mentőé, tűz van valahol. Nézem a falat, anyámat, a még élőket a szobában és menekülni akarok. A halál azonban egyszer értem is eljön.
Kép forrása: Pinterest
