A vasajtó olyan olajozottan nyílt ki, mintha tegnap készült volna el. Nehéz volt elhinni, hogy a hegy belsejébe vezető utat zárja el, és azt még nehezebb, hogy valaha emberek éltek ott hetekig.
– Döbbenetes, nem? Egy valódi óvóhely… – kérdezte Milla szemét szoktatva a gyér világossághoz, amely a falon található aprócska sárga lámpákból csordogált a folyosóra.
– Nagyon! Milyen jó, hogy nekünk nincs szükségünk ilyesmire – felelte gyorsan.
– Nem ilyen randira számítottál, igaz? – Milla felnevetett, és intett, hogy menjenek tovább, mert bent van valami, amit okvetlenül meg akar mutatni.
A falon itt-ott firkákat is lehetett látni, főleg gyerekrajzokat, vagy neveket, amelyek alá dátumokat véstek.
– Itt is vagyunk! Ezt nézd! – mutatott hirtelen a sötét sarokba, ahol alig kivehetően egy aprócska szív virított. Benne az Anasztázia név és egy dátum. Nem messze egy másik név, Carlo és szintén egy dátum.
– Ez micsoda? – nézett rá a fiú zavartan, mert nem értett semmit.
– Gimnazista voltam, amikor ide belopóztunk páran, és órákon át vizsgáltuk a falakat. Akkor találtam ezt.
Marcello elmosolyodott. Úgy érezte, a lány valamiféle álomvilágban él, és szeretné, ha a titkai érdekesebbé tennék őt.
– Úgy gondolod, hogy ő a nagyapád testvére lehet? Az, akit ismerünk? Nem hinném…Nem jön ki a matek.
– De kijön, ha Anasztázia nem annyi, amennyi és mondjuk megváltoztatta a korát. – Milla ezt olyan tudálékos fejjel közölte, hogy a srác csak azért nem nevette ki, mert nem akarta megbántani.
– Rendben, feltételezzük, hogy így volt, de mire megyünk ezzel? Itt volt, háború volt, és ennyi?
– Te nem érted, hogy nem a születési évével van gond? Jaj, hogyan értessem meg veled, hogy ne nézz úgy rám, mint egy bolondra. A másikat nézd! Carlo! Olasz, ahogy te. Lehet, hogy ő a nagyapád és szerelmes volt Anasztáziába.
Marcello megrázta a fejét. Nevetségesnek tűnt a lány állítása, de nem akarta megsérteni. A keze után nyúlt és finoman belecsókolt a tenyerébe.
– Kedvesem, – suttogta, – hagyjuk ezt!
Azzal magához húzta és olyan szenvedéllyel csókolta meg, amilyenről Milla eddig csak regényekben olvasott. Nem tudta nem viszonozni a csókot, mert erre várt, amióta csak beléptek. A szürke, kormos falak, a szanaszét dobált poros dobozok nem épp ideális helyszínül szolgáltak egy első csókhoz, de ez őket nem érdekelte. Úgy tapadtak egymásra, mintha mindig is egyek lettek volna. Marcello testét átjárta a vágy, és úgy érezte, soha ilyen elsöprő szenvedéllyel nem ölelt meg senkit, és nem is akart senkit. Azon a lehetetlen helyen, a gyér fényben mintha a szerelem se lett volna annyira bonyolult, mint egyébként. A falon lévő két szív csendes egyhangúsággal meredt rajuk, és abban a pillanatban egyiküknek se jutott eszébe, hogy amit tesznek, az tilos, hogy nem fogja őket támogatni senki, és talán erőnek erejével megpróbálják szétválasztani őket. Ketten voltak a csendben, egészen addig, amíg Milla táskájában finoman rezegni nem kezdett a telefon, majd azonnal elhalt.
– Marcello – ébredt fel hirtelen. – Mi a fenét csinálunk mi? Te és én…Ezt nem tudhatja meg senki, mert…
– Mert? Hiszen te, jaj azt se tudom, mit mondjak…Én úgy hittem, hogy te Anasztázia…
– Ne kertelj, mondd ki! Selyemfiúnak gondoltál? Valld be!
Milla elpirult, de nem bontakozott ki az öleléséből. Élvezte, ahogy a fiú finom puszikat nyom a hajára.
– Mit gondolhattam volna? Olyan furán viselkedtél…
– Szégyelld magad! Egyszerűen csak mellette vagyok és segítek neki, hogy elboldoguljon a virtuális világban.
Ez nem volt a teljes igazság, de azt még nem volt időszerű kimondani. Hogyan vallhatta volna be, hogy Anasztázia a karmai között tartja? Attól félt, hogy akkor azonnal elveszíti azt a cseppnyi örömöt, amiért most fél karját adta volna.
Milla felsóhajtott és hinni akart neki. Bolondul és ostobán, ahogy azok, akik elhisznek mindent, amit a szerelem állít, pedig az igazság sosem egyszerű és kerek. A hazugság az, amelyet nem kell túlbonyolítani, anélkül is bekúszik az ember agyába, hogy ott megfészkeljen.
A következő rezgésnél a lány kezdett visszatérni a valóságba.
– Várj, lefényképezem a falat, és keressük meg Carlot! – mosolyodott el. – Érzem, hogy nem véletlenül vagy az öreglány mellett.
A jóképű fiú megcsóválta a fejét, és kételkedve nézett rá. A 21. század második évtizedének elején nincsenek már ilyen furcsaságok, gondolta, de jobbnak látta hallgatni. És különben is, ha Carlohoz köze lett volna, úgyse tudná kideríteni, hogy rokona volt-e, hiszen árvaházban nőtt fel.
Folytatjuk…
