Amikor Evelin végre úgy döntött, hogy újdonsült menyasszonyként távozni akar, Milla felsóhajtott. Esze ágában sem volt a városban maradni, harcolni se akart, hiszen legfőképpen ezek miatt menekült Londonba. Megvolt a maga élete, amelyben jól érezte magát. Szabadidejében idilli lakokat tervezett olyanoknak, akik már nem tudtak mit kezdeni a pénzükkel, ezért kertjükbe kívántak elhelyezni egy hobbit lakást vagy épp egy minikastélyt, amely bár lehet, hogy giccsesnek tűnt, mindenképpen jól jövedelmezett a tervezőjének. Hogyan adta volna fel álmait, ha a munkája mást várt el tőle, nem beszélve arról, hogy egy-két referenciamunkája zajos sikert aratott fiatalkora ellenére? Milla úgy érezte, boldog a brit fővárosban, amelynek nyüzsgése minden nap felpezsdítette. Épp szólni akart nagyapjához, amikor hirtelen megjelent apja és egy finom kézmozdulattal kiparancsolta a kórteremből.
– István! – szólalt meg Dániel papa. – Mostanában többet látlak, mint máskor egy hónap alatt. Nem kell aggódnod, nem fogok még elhalálozni, úgy, hogy mehetsz a dolgodra. – Hangja gúnyt és felsőbbrendűséget sugárzott, ahogy tekintete is.
– Apa, nem is ezért jöttem…- felelte a férfi. Nem ingott meg, hiába volt tisztában azzal, hogy apja szemrebbenés nélkül eltakarítaná az útjából, ahogy mindenki mást. Ismerte, de bízott benne, hogy ő nem kerül egy-két „jóbarát” sorsára.
– Tényleg…Evelin miatt. Maxi is odakint rágja a körmeit, Milla azt se tudja, mi fán terem az étteremigazgatás, és te idehívtad, hátha annyira bolond vagyok, hogy elhiszem, szeret engem.
– Az unokáid igazán szeretnek téged, csak te nem ismered az érzést! – vágott vissza István tőle szokatlan éllel.
– Ahogy a mi családunkban senki. Ezért is akarom, hogy ne ti vegyétek át a helyem. Semmiben nem vagytok jók! Te és a mihaszna feleséged, akit csoda, hogy még nem fújt el a szél…Aztán az unokáim…No, ők is megérik a pénzüket.
– Nem teheted, hogy egy idegen nőre hagysz minden döntést? Apa, gondolkodj józanul!
Az öreg szeme pajkosan megcsillant. Kinézett az ablakon, és látta, hogy ragyog a nap, a fák finoman imbolyognak. Az járt a fejében, hogy még látni akarja egy ideig a fényt, mielőtt a sötét végleg beköszöntene élete utolsó napjaiba.
– Én gondolkodjak józanul? És te? Te talán mindig helyesen cselekszel? Ami a józanságot illeti, nem kell félned. Megnősülök, és te nem tehetsz semmit.
– Csak azt mondd meg miért? Miért ez a nő?
Dániel jóízűen felnevetett. Derűs pillantással méregette egyre kétségbeesettebben rámeredő porontyát, aki sose tudott közel kerülni a szívéhez.
– Ezt épp te kérded? Te, aki, odavagy érte? Azt hitted, talán, hogy nem tudok róla? Evelin mindent elmondott, és én díjazom az őszinteséget. Lásd, mire mész azzal, ha megcsalod a nejed!
István elsápadt. Apja tudott a viszonyáról, és ez se tartotta vissza? Millió nő közül éppen ezt a nőt akarja elvenni? Ennek csak egy oka lehet: meg akarja mutatni neki, hogy semmit se ér, és bármikor fölébe tud kerekedni. Sose értette, miért gyűlöli őt, de idővel elfogadta. Azzal magyarázta, hogy vannak emberek, akik nem bírják elviselni saját vérüket, bár ezt nem mondhatják ki. Sokáig küzdött az elismeréséért, de már régen túl volt azon, hogy bizonyítani akarjon. De ez a húzás túlment minden határon. Odavolt a nőért. Úgy vonzotta, ahogy még soha senki. Ilyen erotikus kisugárzással sose találkozott, és magának akarta. Ha arra gondolt, hogy Evelin az öreg ágyába fekszik esténként, elfogta a hányinger.
– A megcsalásról nem hiszem, hogy neked kellene előadást tartanod! – felelte nagy nehezen. – És tudod, apa, ha Evelin boldoggá tesz, akkor vedd el… Úgyse…- itt elharapta mondata másik felét.
Az ágyon fekvő elvigyorodott.
– Te aztán tudod, mit kell mondani…Igazad van, talán nem sokáig élek, de addig is valóban boldoggá tehet egy ilyen nő. Ugye érted, mire gondolok? Most viszont, hagyj magamra, untat ez a fecsegés, aludni akarok!
István arca fehérből pirosba váltott, majd megfordult, és méltóságát megőrizve kisétált az ajtón.
Milla a folyosón ült, és bár nem hallott mindent, ez éppen elég volt neki ahhoz, hogy elnémuljon a döbbenettől.
– Apa, mi folyik itt? – pattant fel és lépett közelebb az apjához, aki gyakorlatilag észre se akarta venni. – Ezért kellett hazahívnod? Igazat beszél a nagypapa, vagy elment az esze?
– Milla, kérlek! Ne most és ne itt beszéljük meg! Millió dolog vár, majd később…
– Már nem vagyok gyerek, hogy csak így lerázz!
– Akkor viszont tudnod kell, hogy nem tartozom neked számadással! Azt teszem, ami jó nekünk, hidd el. Nagyapád azonban eldöntötte, hogy kisemmizi a családunkat, mert rühelli.
A lány összerezzent. Hirtelen bevillant neki egy emlék. Az a nap, amelyen eldöntötte, hogy itt hagy mindent. Egy évvel a szökése előtt hallotta meg apja és nagyapja szóváltását, amelyet azóta se tudott mire vélni. Egy eltűnt nőről beszélgettek, majd pillanatok alatt fojtott hangú ordítozásba csaptak. Olyasmiket mondott Dániel papa, hogy veszélyt jelentett rájuk, hogy túl sokat tudott, és jobb is, hogy felszívódott. Ezekre apja gúnyosan felröhögött és megkérdezte, hogy szó szerint értendő-e, amit mond, de a válasz egy szimpla sértés volt. Annyira megdöbbent, hogy alig tudott elbújni a hatalmas dísznövények mögé, amikor apja elhagyta a dolgozószobát. Látta rajta, hogy nincs abban az állapotban, hogy bármit kérdezhessen tőle, és tulajdonképpen mit is kérdezett volna?
– Anya tud róla? Tud arról a nőcskéről? – nyögte ki végül, és kis híján elsírta magát.
– Anyád mindenről tud, ami ebben a családban történik – hangzott a tömör válasz.
István a telefonja után nyúlt, és a legutolsó számot hívta újra. Azét, aki tegnap nem vette fel, ma pedig nem akart szóba állni vele a folyosón, amikor meglátta.
Evelin, a hosszúlábú, rugalmas testű Evelin egyszerűen minden porcikájával felizgatta. És most a mostohaanyja lesz? Ez több, mint nevetséges. Beszélnie kell vele. Ám a vonal túlsó végén senki nem reagált hívására.
Folytatjuk…
