Ahogy becsukódott az ajtó, Evelin fellélegzett. A terv teljesítve, gondolta keserűen. Semmi kedve nem volt Istvánhoz, az öreghez sem, de a bosszú az bosszú, és ha kell, akkor ő a testét is adja bármikor, csakhogy ez a család tönkremenjen, határozta el egy éve, és nem teketóriázott tervét végrehajtani. Sokkal könnyebben ment minden, mint sejtette, és sosem gondolta volna, hogy az olyan gazdag és befolyásos emberek nem veszik észre körülöttük a csapdát, de azt sem, milyen könnyen behálózza őket egy nő. Okos volt és céltudatos, érzelmeit rég nem engedte felszínre, azt azonban tudta, hogy jól kell játszania a szerepét, ha eredményt akar elérni. Márpedig a színjáték ment neki. Teste adta magát, és esze ágában sem volt tiltakozni, mintha még élvezte is volna, hogy mennyire szánalmasak a férfiak, akiknek valóban semmi nem kell az életben, csak három dolog. No, nem a haza, szeretet meg a hit, ahogy szülei hitték, ugyan, az nevetséges elképzelés volt mindig is, a szent hármas a pénz, hatalom és a szex, ahogy minden józanul gondolkodó ember tudta.
Evelin szép volt és becsvágyó, de mindenekelőtt bosszúálló. Hogy még férjhez menni is képes, hogy célt érjen, azt senki nem hitte volna el róla, de amikor Dániel nekiszegezte a kérdést, nem esett ki a szerepéből. Persze, hogy a felesége lesz, persze, hogy kisemmizi a vagyonából, ahogy a fiát is, mert arra vannak a testi adottságai, amelyeket nem szégyellt felhasználni. Ahogy gondolatai végére ért, csengettek. Az a hülye megint itt felejtett valamit, morogta félhangosan, de arcára mosolyt varázsolt és kérdezés nélkül kitárta az ajtót. Nem Istvánt látta meg, aki hol a telefonjáról, hogy a laptopjáról feledkezett meg, és rohant vissza, csakhogy még lássa őt, vagy megölelje. Az ajtóban egy idegen férfi állt talpig fekete öltönyben kezében pisztollyal.
– Üdv, kedves Evelin! – mondta negédesen, mintha valódi látogató lenne. – Remélem, beinvitál, és eszébe se jut sikoltani, mert azonnal lelövöm.
Evelin megmerevedett, minden szín kifutott az arcából, de látta, hogy nincs más választása, mint beengedni a vártalant „vendéget”, ugyanis a fegyvere túlontúl igazinak látszott.
– Ki maga? – kérdezte minden magabiztosság nélkül.
– Majd elmondom, csak kínáljon hellyel. – A férfi nem vette le sötét szemüvegét, nem mosolygott, és tökéletesen beszélt magyarul, pedig simán kinézett volna egy angol titkos ügynöknek.
A lány oldalra pillantott, hátrált, és az járt a fejében, mivel is védekezzen, de mivel lakásában nem sok minden volt, úgy döntött, inkább beveti bájait, de nem hagyja, hogy valaki lepuffantsa.
– Jöjjön be! – nyögte ki végül, és még hátrébb lépett. A férfi elindult, majd átlépve a küszöböt szét se nézett, hanem egyenesen a lány testébe eresztett két golyót. Az egyik a hasába, a másik a vállába fúródott, ami nem vallott nagy profizmusra, ám a lány összerogyott, és elterült a padlón. A férfi lehajolt hozzá, és amikor látta, hogy halott, elővette a telefonját, és felhívott valakit.
– A gyümölcs lehullott – mondta, és hallotta, hogy a vonal túlsó végén megbízója jókedvűen felnevet.
– Akkor jó lesz a cefrébe! – közölte, és letette.
A pisztolyos körbepillantott a csinos, otthonos lakásban, és megfordult a fejében, hogy meglovasít valami neki tetszőt, de eszébe jutott, hogy bizonyára van valahol egy kamera, amelyik felvenné. A bejárati ajtó felé nézőt egyet se tettek fel, ami vérlázító amatőrséget mutatott.
Vetett még egy pillantást a mozdulatlan testre, majd sarkon fordult, úgy távozott, ahogy jött: csendben, nyomokat nem hagyva.
*
Milla elhagyva a kórházat, nem nagyapján, hanem apján morfondírozott legfőkképpen. Sose álltak közel egymáshoz, de nem gyűlölte, inkább szánta. Kiérve a kocsijához, beült a házhoz hajtott. Londoni élete olyan messzinek tűnt, mintha évek teltek volna el a hazaérkezése óta. Arra gondolt, ha apjával nem is tud, anyjával fog beszélni. Ezért begördülve a nagy vaskapun, szinte úgy pattant ki a kocsiból, hogy az alig állt meg.
– Anya! – kiáltotta. – Anya, híreim vannak! Merre vagy?
A csendes, elegáns asszony, aki egy légynek se tudott volna ártani olyan sápadt és szikár volt megjelent a lépcső alján és rámosolygott a lányára.
– A hangod alapján nagyapád rendben van! – mondta nevetve. – Sejtettem, hogy kár volt téged hazarángatni!
Milla könnyedén megölelte az anyját, majd a szemébe nézett:
– A nagyapa meg fog nősülni! – jelentette kis megjátszott drámaisággal.
– Ugyan már! Ki akarna hozzámenni? – kérdezte az asszony, és magát a gondolatot is ostobaságnak tartotta.
– Hidd el, van, aki szereti ennyire a pénzt.
– Komolyan? És legalább korban hozzáillő?
– Anya, te tényleg ezzel foglalkozol, amikor a család feje épp egy sztrókon esett át és meg van bolondulva?
– Ismerem Dánielt. Isten se örülne, ha a mellette lenne! Inkább hagyja, hogy még itt maradjon velünk. A pokol nem eléggé forró hely neki.
– Még sose hallottalak így beszélni róla…
– Nem baj, eljött ennek is az ideje. Apád ott volt? És a kis nőcske, akihez hónapok óta jár? – kérdezte olyan hangon, mintha csak azt kérdezte volna, mit főzzön vacsorára.
– Ott…És az a nőcske is. – Milla még nem tudta, hogy mondja meg anyjának, a nőcske ezután a család része lesz.
– Akkor mindenki boldog?
– Nem tudom, de apa…Azaz a papa úgy látszik, nem bánja a dolgot. Inkább elveszi…
– Micsoda? Őt veszi feleségül? – Az asszony szeme kikerekedett. Erre nem volt felkészülve.
– És apád? Ő mit mondott?
– Te tudsz… – A lány itt elharapta a mondandóját.
– Édesem, ennyi idő után már az ember azt is észreveszi, ha a másik nem úgy veszi a levegőt, ahogy szokta. Ő apád legfrissebb szeretője. És Dániel papa el akarja venni? Ennél nagyobb ostobaságot nem is hallottam!
A nőből kibuggyant a nevetés. Arca egészen megszínesedett. Milla döbbenten nézte, és biztos volt benne, hogy anyja is megbolondult.
Folytatjuk…
