Kezdhetjük? Mesélek, te hallgass és figyelj! Nem kell megjegyzéseket tenned, véleményt se mondanod, csak gondolkodj el, és képzeld el, hogy most más ember bőrében lehetsz. Nem könnyű, de hagyom a filozofálgatást, ez nem igazán illik egy Eladóhoz.
Mint említettem, szép vagyok és okos. Ez ritka kombináció, de biztos vagyok benne, hogy nem ez a sikerem titka. Mondhatnánk, hogy a diszkréció, de az alap. A titok a figyelemben rejlik. Elmesélem az elsőt, amikor még kicsit remegett a lábam és a gyomrom, de az öt perc után megszűnt bennem minden félelem. Tudtam, hogy nem lesz baj. A legeslegelső egy srác volt, talán pár évvel fiatalabb nálam, de csúnya és esetlen. El se hittem, hogy egy olyan sármos apának, mint Kálmán (ugye világos, hogy nem ez az igazi neve?), hogyan lehet egy ilyen szerencsétlen kölyke? Kálmán államtitkár volt, és úgy jutott el hozzám, hogy ismerte az egyik évfolyamtársamat az egyetemről. (Említettem, hogy jártam oda is? Nem fejeztem be, de nem mondtam le róla.) Ez a srác meg jól ismert engem, és megkérdezte, volna-e kedvem nagyot ugrani az életbe? Volt. Nem faggattam túl sokat, mint mondottam, nem volt gyakorlatom, és akkor még óvatos se voltam.
Hagytam, hogy Kálmán felhozza a srácot és kifizessen két teljes órát. Kellett is annyi, de érdemi munka ebben öt perc volt. A többiben a vézna, eltaposott fiú mesélt. Biztatni se kellett. Megtudtam, hogy Kálmán kiskorában gyakran megverte, de kamaszkora óta csak szóban alázza. Van egy alkoholista anyja, aki szinte láthatatlan, csak ha jelentős esemény van készülőben, akkor glancolja ki féltucat ember. Ezután újra eltüntetik, és egy vidéki városban él egymagában, pedig valaha a megye szépe volt. Hogy melyiké, nem tudni. A fiú, nevezzük Jocinak, volt már lánnyal, nem én voltam az első.
Amikor meglátott, lefagyott. Még soha hozzám hasonlóval nem „szerencséje”, először fel se izgattam, olyan sokkot kapott.
Később elmesélte, hogy egyetemre jár, de egy barátja se kedveli, legfeljebb dörgölőznek hozzá. Az apja miatt. Amikor levetkőzött, úgy nézett ki, mint akit éheztetnek. Csont és bőr teste rosszabb volt, mint anorexiás kislányé. Kis híján felkiáltottam, de már akkor volt bennem annyi profizmus, hogy nem tettem. Kedvesen szóltam hozzá, itattam vele egy kis bort, mire észre tért. Az öt percet valódi öt percként kell értelmezni, és a maradék időben hagytam, hogy feloldódjon. Másfél óra után, tudom, hülyén hangzik, nem láttam csúnyának. Kinyögte, hogy szeretne gyúrni, úszni, de eddig semmi nem motiválta. Megbeszéltük, hogy én leszek, akinek majd meg akarja mutatni, képes a változásra. Mert magának kevésbé akart bizonyítani. Ez baj. Fél évet adtam neki, úgy gondoltam, annyi elég lesz, és soha nem fogja elfelejteni, hogy nálam járt.
Úgy hiszem, nem élvezte különösebben az együttlétet. Félt és teljesíteni akart. Javasoltam neki, hogy keressen valakit, aki kezelésbe veszi a bőrét, haját, és öltözködési tanácsokat is adhat. Lehajtotta a fejét, és majdnem sírva kérdezte:
- Ennyire gáz vagyok?
- Igen! – mondtam neki kíméletlenül. – De ezen lehet javítani. És te képes vagy rá! Tedd meg!
- Utáltál így engem?
- Te viccelsz! Nem, nem utáltalak, de úgy gondolom, kis munkával jóval több önbizalmad lehetne.
- Mondd, te tényleg elhiszed, amit mondasz? Vagy ez amolyan szokványos duma?
- Joci! Miért ne hinném? Nem akarok bevágódni se nálad, se apádnál! Tudom, hogy több van benned, mint amennyit gondolsz. Papolni se fogok, nem vagyok az anyád.
Hallgatott. Szája sarkában keserű, ám dacos ráncot vetett az elszántság.
- Akkor mához fél évre?
- Ha akarod, fel is írom a naptáramba! Pontosan hat hónap múlva látni akarlak.
Az első alkalmak még nálam voltak, de hamar rájöttem, hogy ez rossz döntés. De ahogy neki is, nekem is meg kellett tanulnom az embereket. Hiába hittem, hogy okos vagyok. Nem volt elég, hogy elkerüljek pár pofont. Valóságosat is.
Kálmán, a jóképű apuka mosolytalan arccal keresett fel pár héttel később. Azt mondta, nem érti, mit műveltem a fiával, de hatásos két óra volt. Nem köszönte meg. Én tudtam, hogy ez a mondat az volt, így nem bántam. Érdekes módon, ő sose közeledett felém, pedig láttam rajta, hogy tetszem neki. Megrántottam a vállam, és örültem, hogy egyáltalán képes volt kimondani valamit, amiről tudta, hogy elismerés. A politikusok nem dicsérgetnek Eladókat. Nekik, ahogy másoknak se, az ilyen nő nem ember. Tárgy, ahogy a legtöbb nő a háztartásban, csak nekik kevesebb a juttatásuk. Ha van egyáltalán.
Szóval, az első után elégedett voltam magammal és rájöttem, hogy talán ez az én utam, de nem Teréz anya akartam lenni, hanem egy nő, aki eléri céljait. Apám, a szerencsétlen, ha sejtette volna, mivé nevel, vízbe fojtott volna még csecsemőkoromban. Ja, nem, hiszen lelkész. Ezen nevetnem kell…
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
