A világ egyre sokszínűbb. Egyre többet tudunk másokról, és egyre inkább belefolyunk, ha felületesen is, más kultúrák, identitások, világnézetek harcába. A nyitottság és a tolerancia napi szinten jelen van a közbeszédben, mégis mintha egyre kevesebb hatása lenne. A közösségi platformok hirdetik, oktatási programok épülnek fel a fogadd el a másikat-kampány mentán, a politika is él vele, mégis mintha jóval nehezebb lenne megbirkózni a különbözőségekkel. Gondoljunk csak bele, mennyire nem volt ez téma a 70-es, 80-as években! Mások hite, szexuális orientációja magánügy volt, amit magától értetődőnek gondoltunk.
Az elfogadás nem egyenlő az egyetértéssel. Ez az egyik legnagyobb tévedés, ami félreviszi a párbeszédet. A tolerancia azt jelenti, hogy habár nem mindenben értünk egyet másokkal, elismerjük emberi méltóságát, a jogait, nem gyalázzuk vagy köpködjük. Az elfogadás mögött annyinak kell lenni, hogy képesek vagyunk együtt dolgozni vele, békében ellenni a közelében, még akkor is, ha másban hisz vagy máshogyan szeret. Ennek része az is, hogy nem akarjuk meggyőzni, erőszakkal megtéríteni vagy megalázni a saját jobbnak tartott nézeteink tükrében. Ez sose ment könnyen, gondoljunk csak pl. a hittérítők munkájára, akik nem mindig békés eszközökhöz folyamodtak, de azok sem, akik védték a saját istenüket, vallásukat.
Az okok között rejlik az is, hogy sokan úgy vélik, hogy mások álláspontja káros, veszélyes vagy fenyegető.
A nyugati társadalmakban a vallásosság egykoron a magánélet falain belül zajlott, maximum a templomban találkoztak azok, akik azonos dologban hittek. A közbeszédet inkább a racionalitás és a tudományosság szőtte át, és azokat, akik mélyen vallásosak voltak, furcsának találták. Ez az utóbbi évtizedekben jelentős változáson ment át. Főleg azokon a helyeken, ahol a politika a szárnyai alá vette az egyházat.
A mai napig a muszlim nők fejkendője, a keresztények konzervatív családképe, és a vallási közösségek átlagosnál szigorúbb erkölcsi normái sokakban váltanak ki ellenérzéseket. Mindez úgy, hogy valódi párbeszéd jönne létre, megmarad minden az ítélkezés szintjén. A média is gyakran a szélsőséges eseteket emeli ki, és arra fektet hangsúlyt, amit a társadalom erősebben megítél. A hit sokak számára sokkal árnyaltabb valóság. Kapaszkodó, amely értelmet adhat az életüknek, mert egy közösséghez tartoznak, mert megélik, milyen egy életcél felé haladni. Ez egyaránt érvényes egy hithű keresztényre, muszlimra vagy zsidóra. Hogy a vallási vezetők ezt miként használják ki, az egy másik téma.
A másik, gyakran elutasítás tárgyává váló terület a szexuális orientáció kérdése. A társadalmi elfogadás hazánkban egyre csökken, de a világ bizonyos részein is jócskán léteznek csoportok, szervezetek, amelyek mindent megtesznek azért, hogy az emberek ne legyenek toleránsak. Elvileg nem kellene foglalkoznunk másokkal, de a ma embere nem tesz más, mint mások agyában, testében, ágyában turkál és minősít. A homofóbia jelen van mindenütt, a családi asztalnál is, ahol talán szelídebb a csomagolás, de nem biztos. Az iskolákban, a munkahelyeken nem mondják ki nyíltan, de ha valakiről kiderül, összesúgnak mögötte. A „semmi bajom velük, amíg nem tolják az arcomba – mondat gyakran hangzik el. Mit is jelent ez valójában? Ijesztő és fenyegető egy szivárványos kitűző vagy pad? Zavaró egy pár kézfogása? Ez látszat-tolerancia. Vajon miért? Miért hiszi az emberiség egy része, hogy az a természetes, amit ő elfogad? Vegyünk csak egy másféle példát: azokban a társadalmakban, ahol többnejűség van, senki nem botránkozik meg ezen, mert a törvény engedélyezi. A törvényeket viszont emberek alkották és vezették be.
Az ősmagyarság kultúrájában sem volt idegen. Ugyanez vonatkozik arra a törvényre is, amely szerint a nők nem szavazhattak, vagy épp a házasságtörőt gond nélkül agyon lehet kövezni. De ne menjünk messzire, hiszen a törvények engedték, hogy régen egy ló lopását akasztással torolják meg, vagy épp máglyán égessenek el ezrével embereket, akik más állítottak, mint a papok vagy netán gyógyfüvekkel gyógyítottak. Mindez a korok és a történelem függvényében nézve most döbbenetes, de az is, ahogy a női nemi szerveket még mindig megcsonkítják, hogy ne érezzenek szexuális örömöt.
Tehát nehéz azt mondani, hogy a gyűlölet azért kap szárnyra, mert a törvények más mondanak, mint a valóság. A harag, az ítélkezés mindig abból ered, hogy nem tudunk másokról semmit. Nem hordjuk terheit, nem bújunk a bőrébe, nem hallgatjuk meg. Mindehhez erő és idő kellene, nem beszélve a türelemről. Az ítélet gyors, az empátia kialakítása jóval lassúbb. A közösségi média is erősíti, mert a véleménybuborékok azt sugallják, hogy nem kell valódi párbeszéd, csak mondd ki, amit gondolsz. Nem hagynak időt és teret a legnehezebb témáknak…
A személyes történetek, megélések, a baráti körben elhangzottak képesek csak lerombolni a falakat. Ha azok, akik benne vannak, mesélnek róla, ha elmondják, hogy a félelem és a tudatlanság áthidalható.
Ha elfogadjuk a másik véleményét, nem adjuk fel magunkat. Nem attól lesz jó valaki, hogy beáll a tömegbe és vele béget. Attól sem, milyen vallásban hisz, vagy milyen neműt szeret. Aki nem fér bele az „átlagba”, NEM kevesebb. Ha más nézeteket vall, még nem ellenség. A tolerancia nem gyengeség, ahogy sokan gondolják. Épp ellenkezőleg: érettség, önuralom és a magunkba vetett hit.
Az elfogadás nem divat, nem egy újféle trend, hanem az emberi létezés alapja. Fáradságos, olykor kényelmetlen is lehet, de ott lehet csak biztonságos, békés a társadalom, ahol az ember emberibb, ahol a szorongás nem csap át erőszakba.
Ha ez nem működik, akkor következik az összeomlás. Láttunk erre példát eleget, gondoljunk csak vissza a vallásháborúkra, az embervadászatokra és nem utolsósorban a 20. század koncentrációs táboraira, ahol nemcsak zsidók, hanem rendszerellenesek vagy homoszexuálisok is szenvedtek, nem beszélve a cigányságról vagy az értelmiségről. Sajnos, a 90-es évek délszláv harcai se azt mutatták, hogy az emberiség képes önuralomra és fejlődésre, hiszen táborok ott is léteztek, ahogy szerte máshol a világban, és erről sok nép sötét órái tanúskodnak mindmáig.
Kép forrása: Pinterest
