Volt egy kisebb telkünk a falu szélén, amit úgy hívtunk kert. Nem volt benne se fa, se bokor. Kétfelé volt osztva, az egyik felében mindig krumpli volt, a másikban többféle zöldség. Utáltam. Sehogy se akartam igazi falusi lány lenni, akinek természetes a föld, a háziállatok, köztük a félelmetes disznók. Anyám sokat mérgelődött emiatt, hiszen nagyszüleim cselédek, napszámosok voltak, ezért az én rátartiságomat nem díjazta senki a családban.
Minden alkalmat megragadott, hogy helyre tegyen. Kora tavasszal, amikor vetni kellett, úgy a krumplit, mint a borsót, répát, egyebet, mennem kellett. Meg akart tanítani a munka szeretetére, azt hiszem. De ha visszagondolok, tudom most is, hogy volt ebben valami büntetésféle, mert több akartam lenni, mint ők. Egész életemben ez vezérelt. Régen persze nem fogalmazódott meg bennem ez ilyen tisztán, nem voltam én jövőbelátó, egyszerűen csak gyűlöltem a koszt, a büdös állatokat. Ennyiben ki is merült a lázadásom, a föld termését vagy a sertéspörköltet vissza nem utasítottam. Az úri viselkedés, ahogy szüleim mondták, abban nem teljesedett ki.
Ha lehetett, már márciusban kivonultunk a kertbe. Sose csináltam semmit elég jól. A sorhúzó a gereblye nyele volt, amellyel én mindig girbegurbát rajzoltam, a krumplinak pedig vagy túl sekély vagy túl mély árkot kapáltam. Érdekes módon az évek során nem fejlődtem. Semmilyen téren. A sorhúzás, de a gazolás se lett az erősségem, legalábbis anyám szerint.
Ma már fel nem foghatom, mit lehetett ezeken rosszul csinálni. Így a föld szeretete sose mélyült el bennem. Pedig eljátszottam a gondolattal akkor is, amikor ki tudja hányadszorra olvastam az Elfújta a szelet, amelyben Scarlett példa lehetett volna. Ő Tara földjéért önmagát is eladta, ami nekem nagyon tetszett, de nem eléggé ahhoz, hogy kicsit is jobban kedveljem a falusi létet. Kamaszkorom csendben lázadó évei alatt abszolút meg voltam győződve arról, hogy örökbe fogadtak, biztosan nem születhettem volna oda, ahol vagyok. Hangosan ki nem mondtam volna, mert apám egy tekintettel helyre tette volna nagyravágyó törekvéseimet. Így a csendben rejtőző királylány-énem kapált, gereblyézett és méltatlankodott.
Június tájékára mindig gyönyörű borsómező virított a kert végében. Már tudtam, hogy anyám felé se fog nézni, csak annyit mond, menj, szedj egy főzetre valót. Hogy ez pontosan mennyi, arról nem lehetett faggatni, egyszerűen szégyenletes volt, hogy nem tudom. Egy főzet, az egy főzet és azzal illett tisztában lenni. Fogtam a nejlonzacskót és kikerekeztem. Meleg volt, szállt a por, megint kényeskedtem egy sort, de igyekeztem gömbölyded hüvelyeket választani.
Otthon persze az év feladatom, volt kifejteni. Még meg nem értett sértettségemben is csodálkoztam a természet tökéletességén, a kerek, zöld gyöngyszemeken. Jó érzéssel túrtam bele a tálba, amikor készen lettem az egy főzetre való adaggal. A legyek álmosan dongtak körülöttem, az idő még állt, és akkoriban nem nyűgöztek le az udvar zajai. Pedig nagy élet volt nálunk, mert csirkék, kacsák tömegével sétálgattak az udvaron nem sejtve életük rövidségét. Az ólakban disznók várták a moslékot, és a trágyadomb szélére odatévedt olykor egy-egy galamb is.
Anyám elvette a tálat és ekkor következett a nap legjobb része. Még ma is érzem a zsenge borsó illatát, amint a fazékban pirulni kezd. Mindig azt mondta, oda kell kapatni egy kicsit. Miközben főtt a leves csipetkét készített, amit mi csipedettnek hívtunk. Kinn nyár volt, benn a konyhában pokoli meleg, de én abból csak az érzékeltem, hogy az idő nem szalad sehová, nekem meg sok dolgom nincs, így várakozhatok vele.
Amióta elment anyám, az egyik, amit legjobban hiányolok, a főztje. Nem volt világhíres szakács, sőt gyakran hallottam tőle, hogy szívesen elmenne a főzés temetésére. De a borsóleves, az első, ami minden év júniusában elkészült, Michelin csillagos lehetett volna. Abban az apró, füstös konyhában, ahová mindig beszemtelenkedett egy-két légy, soha senki nem tudott volna anyámhoz hasonló zamatos, ízletes levest csinálni. Azóta se ettem olyan finomat, és már nem is fogok. Hiába próbáltam meg követni az útmutatásait, az én levesem a nyomába se érhet.
Kép forrása: Pinterest
