A szörnyetegek a valóságban ritkán néznek ki azoknak. Elbűvölőek, sármosak, és könnyedén férkőznek a gyanútlanok közelébe. Nem vagyunk résen. Miért is lennénk folyamatosan, gondoljuk, hiszen nem lehet úgy élni, hogy állandóan azt lessük, kiben rejtőzik az ördög. Jómagam se hittem másképp. Valami eszement naivitással próbáltam ismerkedni válásom után, mintha nem tudtam volna, milyenek is a férfiak a valóságban. Tudtam, de azzal magyaráztam saját ostobaságom, hogy nem lehet mindenki egyforma. Ha mégis így lenne, minek keresgélni?
Az én privát szörnyetegem úgy viselkedett velem, ahogy meg van írva ez a horrornagykönyvben: hálózd be, varázsold el, hitesd el vele, hogy különleges, és ha már belesétált a csapdádba, akkor módszeresen tedd tönkre, alázd meg, győzd meg, hogy nélküled egy porszem. Ha ez nem lenne elég, akkor még mondogasd neki, hogy ügyetlen, nem jó anya, nem elég precíz a háztartásban, sajnos mosogatni is csak hanyagul tud, de nem baj, mert te ott vagy, és ügyelsz rá, hogy mindent jobban csináljon, mert ha nem, akkor megbünteted.
Ezeket a lépéseket pontosan és szakszerűen követve eljutottunk oda, hogy én, aki azt gondoltam, hogy egy talpraesett, határozott, ám érzékeny nő vagyok, hatalmas kudarcokat éltem meg. Minden, amit tettem, rossz volt, és ezekért járt egy-egy döfés, elmarasztalás, káromkodás, előbb csak suttyomban, később már hangosan. A tökéletesnek hitt csak egyszer fogta meg erősebben a karom, megszorította, és közölte, hogy fejlődésre képtelen vagyok, hiába tesz meg mindent. Hetekkel később szakítottam vele, bár féltem, hogy következményei elől nem menekülhetek.
Amikor elköltöztem tőle, megkönnyebbültem, és nem is sejtettem, hogy miféle borzalmaktól kíméltem meg magam. Hetekig zaklatott a telefonjaival, majd üzeneteket írt, kérlelt, könyörgött, mert én voltam neki az igazi állítása szerint. Ilyen az Igazi, kérdeztem vissza, erre nem felelt, csak ígért fűt-fát. Tisztában voltam vele, hogy nem én kellek neki, csak a hiúsága szenvedett csorbát. Épp ezért rettegtem, hogy nem fog békén hagyni soha. Csodák csodájára heteken belül feladta. Boldog és nyugodt voltam, mert eltűnt életemből a mindennapi felszínen és felszín alatt bújtatott alázás. Végre az lehettem, aki voltam. Elfelejtettem gyanakodni.
Nem ismerkedtem ezután, jó volt egyedül ébredni, főzni, még kirándulni is. Rendbe kellett tennem a lelkem, hogy megértsem, nem vagyok ügyetlen, élhetetlen és gyenge, ahogy elhitette velem. Kemény munka árán talpra álltam. Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem fedeztem az exem egy fizetett sétán. Azt hittem, rosszul látok, és legszívesebben elbujdostam volna, de annyira szem előtt volt a társaság, amelyhez érkeztem, hogy nem lehetett mit tenni, köszönni kellett, és másfél órás zuglói palotanézegetés közben gyomorideggel számolva, sétálnom kellett. Amikor meglátott, kikerekedett a szeme. Természetesen odajött hozzám, kedvesen köszönt, és végig mellettem maradt, miközben én se láttam se hallottam az idegességtől. Zsigerileg éreztem, hogy ez a találkozás nem marad ennyiben. Amikor elköszönt az idegenvezető, ő váratlanul megfogta a karom, és kérte, hogy igyunk meg egy kávét. Azt feleltem, nem érek rá, de elállta az utam, és szomorkás grimasszal kérlelni kezdett, hiszen egy pár voltunk, mondogatta.
Úgy gondoltam, előbb szabadulok, elvégre nyilvános helyen leszünk, nem érhet baj. Mégis féltem. Hirtelen feltört belőlem a régi fájdalom, amit csak vele éreztem.
– Megváltoztál! – mondta.
– Igen! – feleltem.
– Felszedtél pár kilót, nem?
– De.
– Jobban néztél ki régebben! – jegyezte meg somolyogva.
Ismerős volt, ahogy gyötörni kezdett.
– Ez van – hebegtem.
– Nem akarlak megbántani, de úgy érzem, az idő nem tett jót neked. Egyedül vagy még?
Kezdődik, súgta belül egy hang. Minden mondata szíven szúrt.
– Figyelj, én ezekről nem akarok beszélgetni. Inkább mennék a dolgomra! – fordultam meg a kávézó előtt, mire megmarkolta a vállam, és mélyen a szemembe nézett.
– Komolyan? Lelépnél, mint nemrég? Ne csináld már!
Éreztem, ahogy vasmarok rántja össze a gyomrom. Ismertem ezt a nézést. A szeme mosolygott, miközben a szája pengévé vékonyodott. Közel állt a robbanáshoz, de még tartotta magát.
– Meggondoltam magam, nem akarok kávézni veled! – suttogtam.
– Nem? Ugyan miért? Ennyit megérdemlek azután, amennyit költöttem rád, pláne amennyit elviseltem tőled.
– Tőlem? – hökkentem meg.
– Jaj, cica, annyira gyámoltalan voltál, minden barátom szánakozott rajtam. Egyik se értette, miért nem doblak, de én szerettelek.
– Erre nincs szükségem, mennem kell! – kiáltottam haragosan, és már fordultam is volna meg, amikor fényes nappal az utcán arcon ütött. Keze szíjként csattant a bőrömön. A meglepetéstől és a pofontól megtántorodtam, de nem estem el.
– Ugye, nem gondolod, hogy engem csak úgy lerázhat egy elhízott tehén? Nézz magadra! Legalább tizenöt kiló plusz van rajtad! A parfümöd is öregasszony-szagú. És te akarsz itt hagyni? Mit képzelsz te, hogy ezt én hagyni fogom?
Álltam, és nem mertem megszólalni. Az utca meglepően üres volt. Remegett szemhéjamon a félelem. Láttam, hogy senki nem segíthet. Én vagyok magamnak ebben a tavasz végi borzalomban. A bal lábamban az ideg magától reszketett. Villámgyorsan lendült a két karom, és úgy löktem meg, hogy a falnak esett. Még hallottam, ahogy koppant a feje, de én már futottam, ahogy bírtam az esőben, a szélben, amely feltámadt, és egyetlen gondolat nyugtatott csak meg: nem tudja hol lakom, sose fog megtalálni.
Életünk szörnyei vajon el tudnak tűnni egy idő után, tettem fel magamnak a kérdést felugorva a buszra, amely alig állt meg szemvillanásnyira a megállóban, mintha tudta volna, hogy el kell száguldania velem. A szekrényben élők, az ágy alatt bújók is felszívódtak egykoron a gyerekkor ködében, van reményem, hogy felnőttkorom árnyait elnyelje a jövendő évek éjsötét szája?
Bólintottam. Hinni akartam.
Kép forrása:Pinterest
