Mindenki arról beszélt a tévében, hogy idén semmi sem olyan, mint tavaly vagy azelőtt. Nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e ezeknek a híreknek. Neki már az előző karácsonyok is ugyanúgy teltek – nem várt javulást, rosszabb meg már úgysem lehet…
A faluvégi nagy ház – nem volt az sem nagy, amikor még benne lakott a gyerek, a férje és az anyósáék – évek óta sötétbe burkolózva, fűtetlenül maradt, ő meg hátul, a kiskonyhában rakta a tüzelőt a kályhába. Három éve már, hogy ott is alszik, a sarokba tett kis sezlonon. Ide már nem hallik a csengő, de mindenki tudja, ha akar valamit, nagyot kell rikkantani, hogy Ica, itthon vagy-e… ő pedig megy, mert mindig otthon van – hol lenne máshol?
A gyerekek csak huszonötödikén délben jelennek meg, épp, hogy elférnek a kiskonyhában… és este, pont ugyanezért, mert nem férnek el, már le is lépnek – általában a szomszédos város termálfürdőjébe. Az unokája ilyenkor beveszi magát a tévé előtti fotelbe, és nyomogatja a telefonját. A fia hol a híreket, hol a mobilját nézegeti, vagy olyan kérdéseket tesz fel, hogy mi újság a faluban? A menye nagyon aranyosan és kimérten mesél a fővárosról, a munkájukról, a fiúcska sporteredményeiről, és illedelmesen faggatózik, hogy vajon van-e elég tüzelője.
Még egy hét van karácsonyig. Mindenki arról beszél a tévében, hogy idén semmi sem lesz olyan, mint tavaly vagy azelőtt. Nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e ezeknek a híreknek. Csak jobb lehet, mondogatta magában, mert ennél rosszabb már aligha.
fotó: Pinterest
