Az iskolák által meghirdetett nyílt napok arra szolgálnak, hogy a szülők kicsit részesei lehessenek az oktatási folyamatnak, hogy lássák, hogyan szerepel vagy teljesít a gyerekük. Az elgondolás jó, hiszen mindenki szeretné látni, hogy milyen a szeme fénye, ha nem otthon van. A valóság azonban más. Aki kitalálta, nem számolt az emberi lélekkel és viselkedéssel.
Mind tudjuk, hogy egészen másképp viselkedünk, ha valaki rajtunk tartja a szemét. Vagy jobbak akarunk lenni, mert a megfelelni vágyás a génjeinkbe van kódolva, vagy épp leblokkolunk, mert a figyelő tekintetek és a későbbi megjegyzések elveszik a kedvünket az adott helyzet majdani örömétől. Ez hatványozottan igaz egy iskolai közegben.
A gyerekek vagy felfokozott állapotba kerülnek, vagy épp passzivitásba süllyednek. Kevesen tudják megőrizni a higgadt, megszokott énjüket, már ha létezik.
A „színházban” pontban nyolckor felgördül a függöny. Minden szereplő hozza azt a formát, amit elvárnak vagy elvárnának tőle. A szülő sok esetben csak azért jelenik meg, mert a gyerek kérleli, vagy meg akarja mutatni, hogy igenis érdeklődik a tanítás iránt. Ilyenkor beül, és mozizik. Lesi, ki az ügyes, ki mennyire okos, és mit sem tud az osztály összetételéről. Nem sejti, hogy ki hogyan olvas más napokon, hány SNI-sel bajlódik a pedagógus, vagy hogy az ADHD-s mennyire nehezen tűri a változást. Ő azt szeretné látni, hogy minden úgy megy, ahogy az ő idejében, vagy épp az ellenkezőjét.
A gyerekek szintén nem azok, akik máskor. A szereplésre termett lefagy, az, aki máskor alszik órákon, most meg akarja mutatni, hogy aktív, és a szülő látja, hogy lám, mégse unatkozik annyira, és milyen kis okos, miközben az egész egy színjáték.
Az iskola nem egy kiállítóterem, amelyen végigsétálhatunk, és minden nap ugyanazt láthatjuk. Nem is film, amit bármikor újra lehet nézni, de cirkusz sem, ahol épp megszelídítik a gyerekeket, akik otthon kisoroszlánok. Munka folyik, és ez nem mindig látványos, sokszor unalmas, körülményes és nehézkes. A tudást nem adják könnyen, és bár a gyerek remélhetőleg jól érzi magát, millió alkalommal rajzolgat, bámul ki az ablakon, figyelme máshol jár, ez is a hétköznapok része. Nem lehet napi 5-6-7 vagy akár nyolc órában csillagszemmel inni a tanár szavait. Ez életszerűtlen, még akkor se, ha rengeteg eszközt használ vagy épp cigánykereket hány. A munkahelyünkön is megállunk, elfáradunk, csevegünk és kávézunk, de ott nem szólnak ránk, hogy tegyünk már úgy, mintha jelen lennénk. Jó esetben.
A műsor harmadik részvevője a tanító, a tanár, aki nem a sztár a porondon, hanem a díszletmunkás. Többféle típus van. Az egyik, aki meg akarja mutatni, hogy ő aztán profi, halad a korral, és bevet mindent, csakhogy látványos előadást produkáljon. Nem érdekli, hogy egyéb alkalmakkor hasonló sincs a tarsolyában. Van az, aki éppcsak kilép a komfortzónájából, , nehezen, de megteszi, mert nagyon szeretné, ha elismernék, ha megdicsérnék. A harmadik csoportba tartozik az olyan oktató, aki ugyanazt csinálja, amit máskor. Ez a legkevésbé érdekes, de a munka folyamata ettől még hasznos, csak épp nem látja a szülő, hogy mennyi energiát fektettek bele.
Ezeken a napokon azért sem valós az összkép, mert mindenki bizonyítani akar. Elsősorban, hogy az oktatásnak van értelme, mégiscsak lehet tölcsérrel tölteni a diák fejébe a tudást, mert ha nem ez látszik, akkor a pedagógus rossz. Másodsorban a valóság nem sokakat érdekel, hiszen pár óra leforgása alatt amúgy sem lehet rálátni a hosszú és bonyolult tevékenységre.
A tanítási órák sokkal összetettebbek, minthogy azt nézzük, mennyire élénk és okos egy közösség pár adott napon. Vannak, akik épp rosszul vannak, másoknak a feje fáj, ami lehet az izgalomtól is, van, aki utálja, hogy idegenek bámulják, de akad olyan gyerek is, aki szárnyal, mert ott van apa vagy anya, és csak vele foglalkozik. Ez főleg alsóban fontos, ahol a szülő hirtelen elfelejti, hány éves a gyereke, és segít neki cipőt kötni, kabátot felvenni még akkor is, ha épp tízéves.
Amikor a függöny legördül, tulajdonképpen mindenki elfárad, és levonja a konzekvenciát. A szülő minősít és ennek függvényében értékeli a munkát. A gyerek nagy levegőt vesz és meghallgatja a dicséretet vagy épp szidást, mert túl sok volt belőle, vagy épp hallgatott, mint nyuszi a fűben. A tanár elégedett, mert a szereplők jól teljesítettek, jobban a megszokottnál, vagy le van sújtva, mert nem érti, miért nem mutatták meg, mi van bennük, hiszen ezerszer jobbak máskor.
Összegezve annyit mondhatnánk, elfogultnak lenni nem szabad. Egyszerűen ez egy-két-három nap az életünkből, amelyek alapján nem mondhatunk valós véleményt, bár nagyon szeretnénk. Viszont, ha sokat beszélgetünk a gyerekünkkel, jobban árnyaljuk a képet. Pedagógusként meg számolunk kell azzal, hogy ítéletet mindig is mondtak és mondanak rólunk, miközben mi tudjuk, hogy lelkiismeretesen dolgozunk, már ha ez így van.
Ha pedig beleadtunk apait-anyait, akkor nem kell szégyenkeznünk. Másnap egy új nap van, amikor a szülő dolgozni megy, a gyerek iskolába, és folytatódik minden, remélve, hogy egyszer még rájövünk arra, hogy a rendszert ideje átalakítani.
Kép forrása: Pinterest
