Divatos szóval ma ezt énidőnek hívjuk. A nagy önmagunk felé fordulás előtt, amikor a közösségben, a családban betöltött szerep fontosabb volt, elképzeltem azt a helyzetet, amikor öreganyám azt mondja az urának, miközben kapálni indulnának: Te, én itthon maradok, mert szükségem van egy kis békére, feltöltődésre. Hát biztos vagyok benne, hogy nem tette volna zsebre azt, amit kapott volna. Lehet, hogy öregapám meg is csapta volna, hogy az által térjen már magához a bolondságból.
De ma minden más, ahogy ez is. Annyira felgyorsult a világ, akkorák az elvárások, akkora a teljesítménykényszer, a megfelelni vágyás az élet számos területén, hogy az énidő fogalma létjogosultságot nyert. Egyszerűen szükség lett arra, hogy az emberek befelé is tudjanak nézni. Mélyen önmagukba, hogy megtanuljanak csendben lenni, hogy képesek legyenek a gondolataikat, érzéseiket rendezni. Sokan megijednek ettől.
Félelmetes dolog, amikor hirtelen szembesülünk azzal, hogy olyan problémáink vannak, amelyekre nem találjuk a megoldást.
Olyan gondolatok gyötörnek, amely nem hoznak vigaszt és a rágódással csak még jobban mélyítjük a gödröt, ahová a hétköznapok sűrűjében lökjük magunkat.
Rettentően fontos az, hogy időt szánjunk másokra. Olyan időt, ami tartalmas, amikor valóban odafigyelünk, törődünk másokkal. Legyen ez a párunk, a gyerekünk vagy a barátaink. De legalább ennyire fontos, az önmagunkra fordított idő is. Sokan restellik ezt, mert hiábavalóságnak, önzésnek tartják. És ahogy említettem, félelmetesnek is, mert sokan nem szeretnek szembesülni önön lelkükkel vagy annak vívódásával. Nagyon nehéz nemet mondani, ha felkérnek bennünket bizonyos feladatra, vagy elvárnak tőlünk valamit. Egy családban, ha mindkét felnőtt dolgozik, és még ott van a háztartás, a ház körüli teendők, igen nehéz az énidő megvalósítása. Sokan nem is partnerek ebben. A párunkkal elmenni valahová, legyen az séta, színház vagy egyéb, nem egyenlő azzal, amit mi önmagunkra fordítanánk. Ha mással vagyunk, akkor nem vagyunk teljesen önmagunkkal. Önkéntelenül a másikra figyelünk, és tudatosság nélkül is igyekszünk jól érezni magunkat vele vagy lessük, ő jól érzi-e magát az adott helyzetben velünk.
Nagyon keveset vagyunk, lehetünk egyedül. Az állandó internetes kapcsolat, a közösségi oldalak, mind-mind tesznek róla, hogy egy pillanatig se lankadjon a figyelmünk. Miközben csetelünk, problémákat oldunk meg a barátnőnk életében, vagy tanácsokat adunk, kapcsolatban vagyunk másokkal. Az okostelefonok világot hódító és birtokba vevő időszaka óta gyakorlatilag össze vagyunk kötve olyan emberekkel, akikhez rendes körülmények között nem lenne közünk. A telefon folyamatosan jelzi, ha valakinek születésnapja van, ha elad-vesz valaki valamit vagy egyszerűen lusta a problémáját megoldani és az adott csoportban segítséget kér. Az az érzésünk, hogy a világ folytonos mozgásban van, ami igaz is, de ez a mozgás, változás apró és jelentéktelen és rajtunk múlik, hogy magunkhoz láncoljuk-e mások semmitmondó üzeneteit, kívánságait vagy panaszáradatait.
Csak egyetlen mód van a felszabadulásra: hanyagolni a telefont.
Az egyedüllét a legtöbb ember természetes igénye. Nem szabad szégyenkezni miatta. Ha úgy adódik, harcolni is kell érte, mert manapság nagyon fontos lenne megállni, megpihenni.
Az önmagunkra fordított idő sokszor abban is kimerülhet, ha sétálunk egyet valahol, legyen az egy kanyargós utca, erdő. Ha kiülünk egy parkba és csendben nem csinálunk semmit, már akkor is sokat tettünk önmagunkért. Oldódik bennünk a stressz, érezzük a napsütést, az illatokat, mosolygunk egy ficánkoló kiskutyán, aki akkor szokja a pórázt. Mindenkinek szüksége van töltekezésre. Ki egy masszázsra vágyik, ki szaunázni, mások színházba mennek vagy futnak. Teljesen mindegy, de egyedül is kell lenni. Ha ezt megtesszük, jutalmul békességet kaphatunk. Sokan azt hiszik, ez önzés. Pedig a lelkileg megtámogatott, feltöltődött ember tud csak mosolyogni, és másoknak örömöt adni.
fotó: Pinterest
