Anya
Menni akarnak és menni fognak, mondja a lányom. Megértem, elfogadom és támogatom. Nem azért, mert nem tehetek mást, hanem mert látom, így lesz nekik jobb. Nekem nem. Mert messze lesznek, más kultúrában, amely lehet, hogy csak pár órányira van repülővel, de akkor is. Nem a más kultúrával van nekem bajom, hiszen az is különleges és csodálatos, ahogy a miénk, hanem az bánt, hogy itthon nem olyanok a körülmények, hogy békében és biztonságban lehetne élni. Túl sok a gyűlölet és a bántás.
Itt nőttem fel, anyanyelvemen beszélnek a fák is, a kutyám megérti, ahogy bárki, akihez szólok, még ha időnként úgy is tesz, mintha nem fogná fel. Megváltoztak az emberek, érzem a bőrömön is. Haragosak, kétségbeesettek és szomorúak. Persze, ilyen nemzet vagyunk, csak sírva vígadunk, ami végképp rossz, de nem tudok ellene tenni. Élem a mindennapjaim, és bár nagymama vagyok (kimondani furcsa, érezni nem!), keresem az igazit. A volt férjem sose volt az, még a legelején sem. De elmenni innen? Pokoli a gondolat. Szeretek máshol lenni, nyaralni és ülni a tenger partján. Még jobban városokat járni, kávézni eldugott cukrászdákban Olaszországban, de nincs olyan hely a világon, ahová nem mennék el kíváncsiságból. Biztosan akad, de most nem jut eszembe egy se.
Itt vagyok itthon, ami a nyelvet és kultúrát is jelenti. Ebben persze az is oroszlánrészt benne van, hogy sok honfitársamhoz hasonlóan nem beszélek angolul, németül keveset, inkább értek. Ez hatalmas gátat jelent, és a majd megtanulsz, mert rád ragadban nem hiszek. Már nem vagyok olyan fogékony, mint régen, és valahogy ezt a rám ragad kifejezést se értelmezem. Nem kosz ez.
Ha elmennek, egyedül maradok. Jó, ez túlzás, mert a barátaim, kollégáim még maradnak, bár egyre többnek csomagol a gyereke. Maradok és öregszem. Márpedig ez természetes, ahogy a betegségek is, amelyek most még elkerülnek. Sokat mozgok, sétálok és kerékpározom, de nem eleget. Még többet eszem, mert enni jó… Nevetek, szeretek és élek, mert élni jó. Itt már nem annyira, főleg azért, mert látom, hogyan mennek el nálam fiatalabbak, nem külföldre. Kerülöm a tévét, de modern nőként azzal kábítom magam, hogy benne vagyok a social média történéseiben, nem idegen a számítógép, csetelek, tudok utalni, telefonon intézem a dolgaim, de azért be vagyok pánikolva, ha külföldön eltévedek. Megesik, mert annyira bámulom a szépséges házakat, hogy egy idő után azt se tudom, hol vagyok. Eljárok remek előadásokra, múzeumokba, szabadegyetemekre, élvezem, hogy a színházi magával ragad, és mind többet és többet akarok tudni a világról. Attól félek, hogy ez is más lenne, ha más országban élnék. A nyelv miatt, amit meg lehet tanulni, de sose lesz az anyanyelvem.
Itthon viszont nem jó. Az emberek egyre szürkébbek és fásultabbak. Nem nevetnek és kimozdulni se akarnak. Kollégáim begubóznak vagy nem érnek rá. Barátaim is ritkán, és azon veszem észre magam, hogy sokat vagyok egyedül. Nem bánom, csak időnként. Másokat kérlelni, hogy jöjjenek velem egy utazásra, programra fárasztó és idegen tőlem. Most még jó így, mert mozgékony vagyok, nem állít meg betegség és fájdalom. De mi lesz később? Tudom, hogy a jövő kiszámíthatatlan, de az vesse rám az első követ, aki képes nem aggódni. Éljek a jelenben, zengi a Facebook, az öregek oldala (Jaj, most sokan felszisszennek, de hát igaz, még akkor is, ha az öreg szó tiltólistán van mostanság. Ma senki nem öreg, csak épp sokáig tart a fiatalsága.)
A gondolataim mégis áttörik a gátat, és megpróbálnak előre tervezni. Mi lesz, ha nem lesz mellettem senki? Se pasi, se barát, se kolléga? Többek között azért, mert ők se képesek már, megöregedtek vagy épp meghaltak? Az emberre mindenképp a magány és a szomorúság vár? Vagy ez akkor is így lenne, ha velük költöznék egy új világba? Szabad-e a gyerekeink után menni csak azért, mert félünk a betegségektől? Fontos-e, hogy valóban az életük része legyünk mindig és mindenkor, vagy csak a félelem hajt bennünket? Hogy boldogulnék én egy másik országban, ha nem érzem magam otthon benne? A lelkem meg tudna békélni? Tanácstalan vagyok. Ha maradok, jól döntök? Annyira mindenható a nyelv, hogy elváljak azoktól, akik a legfontosabbak nekem? Lesz-e majd igényem a későbbiekben is annyit menni, mint most, vagy begubózom, és akkor már nem mindegy hol nem vagyok részese a világnak? Hogyan mondjam el mindezt a gyerekemnek, aki azt feleli majd, hogy de hát egyszer már beleegyeztél és még örültél is, hogy itt hagysz mindent! Való igaz, amit másnapra megváltoztattam, majd megint elfogadtam és ez így megy azóta is…
Most várok. Valami csodában reménykedem. Abban, hogy a hazám és a világ élhetőbb hely lesz. Egyszer. Talán.
