Mara elgondolkodva nézegette az utalványt. Nagy összegű volt, és nem értette, Emese miért ragaszkodik hozzá, hogy nekiadja, hiszen vehetett volna rajta bármit, akár táskát, övet vagy kabátot, nemcsak alkalmi ruhát, amire anyósa szánta. Próbálta visszautasítani, de barátnője sértődötten tiltakozott.
Ez nem az Anna-bál, figyelmeztette magát, nem kell túlságosan kiöltözni, mert még megkapja, hogy felvág. Ismerte volt osztályát, volt köztük pár olyan lány, akinek az érzelmi intelligenciája a béka feneke alatt lakott, és nem kímélt senkit, ha be akart olvasni. Különben is, kinek akar tetszeni? Egyes egyedül magának, és ahhoz nem kell hatvanezres ruha, nyugtatta a lelkét. Mégis nekivágott a sugárútnak, és csodálkozva látta, hogy mennyi új, pazar üzlet nyílt, amióta ő erre járt. Inkább a plázák kínálata volt az, ami megfelelt a pénztárcájának.
Gábor, a kedves, a hódító, a szépszemű, gondolta gúnyosan. Milyen gyorsan elfelejtette, mit ígért neki. Pedig együtt fogadták meg a Margit-sziget eldugott padján, hogy mások lesznek, mint a szüleik, hogy nekik két gyerekük lesz, nagy házuk és minden évben Olaszországban fognak nyaralni, méghozzá délen, ahol pokoli hőség van, de mindketten rajongtak azokért a helyekért, amelyekre eljutni álom volt nekik. Vajon mi lett vele? Nős? Van három gyereke, két terepjárója és egy jólfizető állása? Netán céget alapított és most már az Amalfi-part neki csak egy porszemnyi vágy, ha egyáltalán vágy maradt? Kár, hogy soha nem fogja megkérdezni, mert ha találkoznak még valaha is, akkor se teheti fel neki. Jobb a múltat nem bolygatni. Soha, egyetlen egyszer se kereste az elmúlt húsz évben. Ez azért jelent valamit, méghozzá azt, hogy nem érdekli, mi van vele. Az a szerelem elmúlt, és ha szép is volt, vagy létezett egyáltalán, akkor se lett örök és tartós, amint az ábra mutatja.
Az extravagáns kirakat előtt állva úgy érezte magát, mint Julia Roberts a Pretty Womanban. Egyszerű, semmitmondó szürke ruhájában elmehetett volna Hamupipőkének, de hollywoodi utcalánynak semmiképp, mert nem volt kihívó. Hosszan bámulta arcát a kirakatban és rájött, hogy az évek nem tettek vele feltétlenül jót, szóval a ruha lehet bármilyen, a feje a régi marad. Össze kellett szednie a bátorságát, hogy egyáltalán be merjen lépni. A tágas, hipermodern, lebegő polcokkal játszó üzletben egy unatkozó eladó álldogált, aki gyorsan letette a telefonját a pultra. Gondos műmosollyal az arcán feltette a szokványos kérdést: Segíthetek? Látszott rajta, hogy úgy sejti, aligha, mert azon a helyen még a gombostű is vagyonokba került, a veő pedig nem látszott gazdagnak.
– Igen! – hebegte Mara. – Csinos, de nem kihívó ruhát keresek. Osztálytalálkozóra mennék – tette hozzá sietve, mintha magyarázkodnia kellene. A lány a maga alig húsz évével végigmérte, és elmosolyodott. Azonnal kellemesebb lett az arca.
– Tényleg? Anyukám is! – szaladt ki a száján.
Mara hümmögött, de nem akart barátságtalannak tűnni, inkább körbejáratta tekintetét a fogasokon, és a fekete, alaktalan bábukon, amelyek inkább hasonlítottak ufókra, mint valóságos emberekre.
– Van kedvenc színe? – kérdezte az eladó. – Úgy gondolom, 36-os a mérete, nincs igazam?
– Éppen az, de van, amikor 38-as. Nem akarok túl színeset, talán valami bézs, vanília vagy tojáshéj színű megfelelne.
– Mit szólna a kékhez? – hangzott a fura kérdés. – Illene a szeméhez.
– Nem, a kék nem a kedvencem.
A lány a fogasokhoz lépett és gyors válogatás után egy olyan piros, hátul nyitott, elöl anyagában keresztezett ruhát vett ki a többi közül, amilyen szépet Mara még sose látott. Egyszerű volt, de hihetetlenül jó szabása miatt fantasztikus darab.
– Bocsánat, nem akarok beleavatkozni, de egy osztálytalálkozó mindig arról szól, hogy ízekre szedjék egymást a nők, nem? – somolygott ravaszul. – Biztosan nem mennék oda semleges színűben. Anyukámat se engedném el…
A bizonytalan vevő felnevetett. Piros? Persze, hogy csodás és a csábítás színe, de ki a jó eget csábítson ő ott, amikor a srácokat ismerte, hülyék voltak régen is, és ez nem sokat változhatott, leszámítva, hogy kevesebb lett a hajuk és nagyobb a hasuk. Különben ő maga se olyan időszakban volt, amikor túl kívánatosnak érezte volna magát.
– Gondolja, hogy ez nem túlzás? – kérdezte ijedten.
– Még véletlenül se. Akciós is most, így táskával együtt se kerül egy vagyonba.
– Az csodás, mert ajándékutalványom van, és reméltem, hogy beleférek. – Azzal már nyúlt is a ruha után.
– Amíg felpróbálja, keresek hozzá egy kis táskát, rendben? – Az eladó megfordult, és szokatlan sietséggel körbejárta az üzletet, miközben Mara bevonult a fülkébe.
A ruha pontosan az ő mérete volt, és fantasztikusan állt rajta. Egészen feldobódott a látványtól, és már nem is bánta annyira, hogy barátnője megajándékozta, mondván, hogy az egész évi szülinap-névnap és karácsony is benne van ebben a túlzottan is kerek összegben. Bár soha ennyiért nem ajándékozták egymást, most az egyszer elkapta a gépszíj, és hagyta, hogy a piros ruha keltette öröm beszippantsa. Ha nem lesz ott Gábor, ő akkor is jól fogja magát érezni, mondta ki hangosan. Akkor is és azért is, mert ideje elfelejtenie, mi volt régen, mert ha akarja, ha nem, azok az idők már rég mögötte vannak.
Az apró borítéktáska is azonnal megtetszett neki, úgy, hogy fél órán belül úgy lépett ki a csili-vili üzlet ajtaján, mintha mindig is hasonló helyeken vásárolt volna. Az eladólány utánanézett, és az járt a fejében, hogy kár volt becsapnia, hiszen anyja alkoholista, az utcán él, az apja meg azt se tudja, hogy ő létezik. Hogyan is bírhatná rá arra, hogy piros ruhát vegyen fel? De ez a kedves nő ettől még lehet boldog, nem igaz? Visszaült a székére, és eldöntötte, hogy megnézi a legújabb sminkdivatot, amíg egy vevő be nem esik újra.
A piros ruha tulajdonosa komótosan haladt végig a széles utcán, amikor a járda mellett fékezett egy autó, és épp előtte kanyarodott be. A volánnál egy olyan fiú ült, akit ismert. Olyan, akit szeretett. Ez azonban lehetetlennek látszott, pláne, hogy magyar rendszámú kocsi gurult el előtte, és a benne ülő szemüveget viselt. Ettől eltekintve úgy nézett ki, mint Gábor. Persze, hogy úgy, gúnyolódott magában, mert agyában minden körülötte forog mostanság. Megcsóválta a fejét, és gyorsan küldött egy üzenetet Emesének, hogy elmondja, hálás a ruháért, és megkérdezze tőle, hogy szokott-e ő is képzelődni. Barátnője hangosan kacagott, és közölte, hogy elvétve, de hát ez nem véletlen, hiszen a régi szerelmekről való elmélkedés mindig ilyesmit hoz magával. De ne feledje, a valóság más, és nézzen jól szét, mielőtt elgázolja egy óvatlan vezető.
Bólogatott, majd megígérte, hogy másnap felugrik, megmutatja, miket vett. Az osztálytalálkozóig még pontosan öt nap volt hátra, addig azonban jó lett volna kivasaltatnia fejét, a hasát és mindent, ami összegyűrődött kívül-belül a régi lányban. Főképpen a szívét, amelyre ráfért volna egy magasfokú gőzölés is.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
