Gyűlölöm a vadászokat, ő az volt. Gyűlölöm a kitömött állatokat, a ház tele volt velük. A kandalló felett üveges tekintetű őzbakok-fejek meredtek a semmibe, és én beleborzongtam, amikor elsétáltam előttük. Az első igazi randevún a férfi vadászni vitt. Nem igazi vadászat volt, csak megfigyelés, és ennek izgalma örömmel töltött el. A júliusi forróságban, amikor alig rezzent a bokor, és a szárazságtól haldokló fű elárulta, hogy egy állat közeledik, kíváncsi lettem. Egy őzsuta közeledett, fiatalka, már elővigyázatos, nem ugrott ki hirtelen, hogy átfusson a nyílt mező egyik pontjáról a rejteket adó erdő védelmébe. Megállt, hallgatózott, és amikor a csend megérintette a földet, lépett egyet. Épp csak annyit, hogy ne lehessen látni az egész testét.
Néztem, ahogy vár, mintha lett volna benne egy belső síp, amely elindulást jelez. Azt hittem, nem tudja, hogy a közelben vagyunk, de a vadász elmosolyodott. Érez bennünket, suttogta. Túl közelre merészkedtünk, nem fog kijönni. Igaza volt. Mozdulatlan maradt percekig, majd zörrent a bokor, és el is tűnt, a vérehulló alkonyatban. Nem bántam, mert el se tudtam képzelni, hogy megölheti valaki.
A vadász azonban elkezdte a kiképzésem. Megnyugtatott, hogy az élet együtt jár a halállal, és higgyem el, őzből rengeteg van. A vadászoknak az a dolguk, hogy beavatkozzanak a természet egyensúlyába, mert sok állatnak már nincs valódi ellensége, és elszaporodik. Ahogy az ember is, tette hozzá, és én megdermedtem ennek hallatán. A következő napokban, amikor ültünk a lesen, mindig az őzemet vártam. Úgy éreztem, van köztünk egy láthatatlan szál, amelyet, ha megrántok, érezni fogja a veszélyt.
A puska a les oldalának volt támasztva, és benne volt a hátha lehetősége, amely egyenlő volt a halállal, ami ott ólálkodott körülöttünk. Én vittem magammal, vagy ő vitt engem, már mindegy volt. Nem fáj nekik, mesélte egyik este. Csak egy pillanatig tart, amíg átfúrja testüket a golyó, és attól a perctől kezdve nem éreznek semmit. Megrogynak, és úgy csuklanak össze, mint az elfeledett harmonika a huzatos padláson, ahová nem jár már takarítani senki, csak a szél.
Hallgattam. Nem mondhattam, hogy sajnálom az állatot, kinevetett volna. Tudtam, a gyengék sajnálkoznak folyton. Az erősek kezükbe veszik a puskát, és előbb lépnek, minthogy az érzés bekússzon a fejükbe. Egy vadász nem lehet puhány, mondogatta, amikor a puskát olajozta. Néztem, ahogy áttörölgeti a ronggyal, majd megsimogatja a csövét. Szerelmesen. Rájöttem, hogy szeret gyilkolni. Örömét leli az egész folyamatban. Amikor figyel, amikor eltervezi, amikor megcélozza az állatot, és ahogy eltalálja, fizikai boldogságot érez. Néztem a kezét, az inas, meleg férfikezet, amely nemrég a derekamat ölelte, és hányingerem lett.
Semmit nem vett észre ódzkodásomból. Csak magát látta, saját hangját hallotta, és ez örömöt okozott neki. Amikor visszarakta a puskát zöld vászontáskájába, közölte, nem sokára megmutatja nekem, milyen érzés mindenki felett állni. Milyen érzés puskát fogni és élet-halál ura lenni. Felemelő és mámorító. Ezeket a szavakat használta. Én hallgattam és remegő gyávaságomat még palástoltam. Nem lehetek gyenge, mondta szemembe nézve, azokra nincs szüksége a világnak. Lám, a hangyákat eltapossuk, a legyeket agyoncsapjuk, mindezt azért, mert megtehetjük. Elbírunk velük. Mégse sírunk utánuk. Ilyen az ember, ilyen a lelke és ez rendjén van.
Hetekkel később, eljött a gyilkolás pillanata. Azé halálé, amelynek szemtanúja kellett, hogy legyek. Ez volt az én beavatásom, mert a vadászok mellé olyan asszony kell, aki elbírja a vért. Olyan, akinek a lövés pillanatában helyén a szíve, és nem remeg, ha ravaszt lát a közelében. Hallgattam és elfordultam. Ezt az embert nem lehet szeretni, mondtam magamnak. Még az árnyékát is le kell törölni a képről. Mégse szólaltam meg. Összeszorított ajkakkal ültem a kocsiban, ahogy lassan a leshez gurultunk.
Fenn a kis kalyibában már csak egy gondolatot mormoltam: ki ne gyere! Kérlek, maradj a sűrűben!
Őzsutám sokáig hallgatott csendes könyörgésemre. Ma meglőjük, súgta a vadász. Arcom sötét volt, lelkem hangtalan. Nem mertem kinyögni, hogy ne.
És kibukkant. Apró fejét épp, hogy kidugta, már sejtettem, hogy átellenbe tart. Amikor tett előre egy lépést, a vadász megcélozta. Meglesz, suttogta tompa vigyorral. És lőtt. A suta puhán zuhant a földre.
– No, látod, ennyi az egész! – fordult felém. – Gyere, kizsigereljük, hogy jusson némi lakoma a rókáknak is. Azzal lesegített. Kábán baktattam mellette, és hálát adtam a ránk zuhanó sötétségnek.
– Fogd meg a lábát és tartsd! – szólt rám erélyesen. – Nem harap.
Az őz teste hallgatott. Feje a fűbe hanyatlott.
A könnyek csíkban folytak le arcomon, és nem tudtam, azon az estén kit gyűlöltem jobban: őt vagy magamat.
Kép forrása: Pinterest
