Az urna a komód tetején állt, és bármilyen felfoghatatlan apa volt benne. Vagyis nem ő, csak valami, amit hamunak neveznek, és úgy beszélnek róla, mintha egy ember lett volna egykor. Az a hamu azonban nem lehet az én apám, mert nem hallom a nevetését, nem jön haza morogva a szüleitől, ahol mindig volt valami gond a házzal.
Ami benne van, nem lehet egy ember, mert annak melegsége, kedvessége és olykor dühe van, de amit ez a jól lezárt doboz rejt, az akár virágföld is lehet.
Robi szerencsére nem kérdezett semmit róla, a szőnyegen játszott az autóival, amelyek nem akartak gurulni, mert fennakadtak a rojtokon. Néztem, és tudtam, nincs pénzünk temetésre. Ha lenne se akarnám egy kopár temetőben, idegenek közé tenni, de azt is tudtam, velünk se maradhat. Szerettem apát, de feszélyezne a tudat, hogy figyel. Nem az urnából, hanem valahonnan, aminek nincs neve, de biztosan nem hívják mennynek. Ő különben se oda készült, mert annyit káromolta Istent, hogy ő nem várhatta tárt karokkal. Ha van pokol, akkor az én apám most ott van, és úgy hiszem, nem bánja. Szép élete volt. Nagykovácsiban nőtt fel, szerették, dédelgették, és másra se vágyott, mint egy dolgos életre, feleségre és fiúkra, ehelyett két lánya született. Nem tette szóvá soha, de anya nem bírta tartani a száját, és egyszer-egyszer megjegyezte, hogy nem vagyok túl kislányos, amikor nem voltam hajlandó rózsaszínt felvenni.
Igaza volt, apa mellett töltöttöm a legtöbb időt a garázsban, és nem okozott gondot felismerni a franciakulcsot vagy csípőfogót. Szerettem vele lenni, érezni erős dohányillatát, ami szakállából áradt, de ruhája is mindig olyan szagú volt, vegyülve némi olajjal. Mindig szerelt valamit. Legtöbbször kisebb háztartási gépeket javított, amelyekkel a környék árasztotta el, de értett az autókhoz és a fűnyírókhoz is. Csodáltam őt, mert úgy tűnt, amihez hozzáér, életre kel. És ez nem képletes mondás volt.
Egyszer találtunk az eresz alatt egy madarat. Nem fecske volt, azt felismertem volna. Halottnak látszott, de apa babusgatta, vizet csorgatott rá, finoman megnyomkodta a mellkasát, és a madár kinyitotta a szemét. Mindig is hittem a csodákban, de abban a pillanatban megértettem, hogy a mindennapok részei, és legyen szó egy ártatlan élőlényről vagy egy kávédarálóhoz, az én apám életet lehel belé. Madarunk pár perc múlva már a betonon totyogott, és fáradtan bár, de felreppent a házunk előtti eperfára, ahonnét türelmesen figyelt bennünket.
A húgom nem szeretett a garázsban, féltette a ruháját, és gyakran megjegyezte, hogy facsarja orrát a bűz. Inkább a kert végében babázott, ahogy a jókislányok. Egyikünk se bánta, anya sem, mert az volt az élet rendje, hogy mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot. Ahogy kamaszodtam, már nem jártam ki apához túl gyakran, és anya nagy örömére elkezdtem valódi lánnyá alakulni. Az olajos rongyok jellegzetes szagát, a csörömpölést továbbra is szerettem, de a barátnők, a fiúk és az iskola elsodort apám mellől. Észre se vettem, mert ez természetes volt. Hogy apám bánta-e, nem tudom, nyugodt, bölcs ember lévén, ha érezte is a változást, nem tette szóvá. Ritkán haragudott, legtöbbször az emberek irigysége borította ki.
Az idők változásával egyre kevesebben keresték, mert mindenki új dolgokat vett, javíttatni nem akart semmit, mert többe került volna, mint a sarki kínaiban. Így vízvezetékszereléssel kezdett foglalkozni, majd duguláselhárítással, de még mindig szépen eléldegéltünk, nem beszélve arról, hogy Nagykovácsiban megtermett minden, ami kellett a piacról. Nagyszüleim telke olyan hatalmas volt, hogy nem látszott a vége. Mindig tele volt krumplival, répával meg ki tudja, mivel. A mama befőttet tett el, lekvárt főzött, és boltba csak akkor járt, amikor tényleg nem tudta elkerülni. Apa ebben nőtt fel, és bennünket is takarékosságra nevelt. Fogtuk a pénzt és vele együtt az életet is, amely sose volt sietős, és ezt szerettük benne a legjobban. A volt időnk mindenre valóban igaz volt, mert ugyan ki mondhatja el ma, hogy az eperfa alatt nézegeti a hernyókat, vagy lesi a hangyákat, ahogy mi tettük évtizedekkel ezelőtt. Azok a napok olyanok, amelyek után erősen fáj ma a szívem. Csak azt tehetem, hogy nem gondolok rájuk, mert így eltűnik belőlem a szomorúság.
Felnőttem, gyerekem született, aki apa kedvence lett. Nem is volt több unokája, így még könnyebb volt rajongania Robikáért. Néztem, ahogy beszél hozzá, ahogy meghajlott háttal magyaráz, és a fiam mosolyog, bár semmit nem ért belőle. Egyáltalán nem kellett értenie ahhoz, hogy tudja, szeretik.
Lassan ment össze, folyton beteg lett, de amikor felépült, mintha megint a régi lett volna. Cukkoltuk is eleget, hogy csak pihenni jár a kórházba. Aztán a sokadik alkalommal már nem készült haza. Én nem hittem el, mert láttam már rosszabb állapotban, és fehér arca nem tévesztett meg. Úgy gondoltam, téved mindenki, hiszen apám még a madarat is feltámasztotta, hogy ne tudná önmagát megreparálni. Május eleje volt, amikor kiderült, hogy nem sikerült neki. Hajnalban hunyt el csendben és váratlanul. Mire beértünk hozzá, már elvitték, és nem búcsúzhattam el tőle. A hamvasztás az ő kérése volt, nekem eszembe se jutott volna.
Most a komód tetején áll, és ordítani tudnék azzal, aki azt meri mondani, hogy az a valami az én gondoskodó apám volt egykor. Mi legyen vele, kérdezte a húgom egyik este. Anya azt mondta, ránk bízza, mert ő nem tudja felfogni, hogy ennyi maradt egy emberből, őt ne nyaggassuk.
Nem nyaggattuk, láttuk rajta, hogy fél. Majdnem ötven évet éltek együtt, hogy a fenébe dolgozná fel, hogy az az ember, akivel annyit pörölt, aki akkor is hozott neki virágot, amikor nem volt ünnep, egyszeriben nincs. Egyszer azt mondta, hogy nem is szerette igazán. Döbbenetünket látva kijavította magát: szerette, de nem úgy és ahogy kellett volna. Nem akartuk ezt hallani, inkább másról kezdtünk beszélni. Ha igaz volt, amit mondott, akkor is csak rá és apánkra tartozott. Nem kellett volna ennyire őszintének lennie. Már nem volt rá szükség. Az ő őszintesége nem lehet a mi fájdalmunk.
Nem sokkal ez az eset után jutott eszembe, hogy vigyük ki a hamvakat a mamáékhoz Nagykovácsiba. A temető mögött laktak, a telkük szomszédos volt a sírkerttel. Ássuk el ott, nézett rám a húgom kérdőn? Vagy szórjuk szét? Apánk szabad ember volt, ne zárjuk teljesen el. Megdöbbentem szavain, mert a szabadság sose jutott volna eszembe vele kapcsolatban. Mégis igaza volt.
Szombat reggel felültünk a buszra és kidöcögtünk a faluba. Poros volt és meleg, már elvirágzott az orgona, rózsabokrok nyíltak helyette. A mamáék háza előtt gazos volt a járda, a téglák között életre kelt a folyondár. Az udvar se volt jobb állapotban. Egész nap takarítottunk, mintha számított volna. Robika kukacokat gyűjtött, hallgatta az utcabeli kutyák éktelen ugatását, és annyit rohangált, hogy le kellett fektetni aludni. Délutánra a ház már kezdett hasonlítani az emlékeinkben élőre. A temető is zöldült, darazsak dongtak a telket elválasztó bokrok tövében, ahol apánkat akartuk elszórni. Sose gondoltam volna, hogy egy urnát ilyen nehéz kinyitni. Mintha valaki attól tartana, hogy a hamvak szökni akarnak. A húgomra néztem, aki látva kínlódásom, hozott a fészerből egy fűrészt. Megpróbáltuk azzal levágni a fedelet, miközben Robika nem messze tőlünk játszadozott. Összenéztünk és kis híján kibuggyant belőlünk a nevetés. Groteszknek tűnt, amint két nő épp egy fura dobozzal küzd, amelyben apjuk hamvait kapták, és a gyerek, akik még nem tud semmit életről vagy halálról, bodobácsokat terelget egykupacba. Amikor végre levált a tető, kiderült, hogy egy erős műanyag tartó is van benne, persze lezárva. Az élők tényleg szigorúan veszik a halált, gondoltam. A húgom megint elnevette magát, és annyit mondott, hogy apa is hangosan röhög rajtunk valahol. Feltéve, ha lát. Mire azt is levágtuk, alkonyodni kezdett. A málnabokrok tövébe szórtuk el az embert, aki volt, de már nincs. A maradéknak kis homokozólapáttal lyukat ástunk, ami nem volt könnyű munka, és beletettük. Ennyi, mondtam üresen.
A szomorúság utat szántott a lelkemben, de nem azért, mert apa hiányzott, hanem mert egyszer majd senki nem fog emlékezni rá, hogy ő volt. Ahogy ránk sem. Szerinted, most boldog, kérdezte váratlanul a húgom. Honnan tudnám, feleltem ingerülten. Bántott, hogy nem voltam kedvesebb, de képtelen kérdésére mit mondhattam volna. Robika ezalatt vagy tíz bodobácsból álló csapatott alkotott, és levelekkel takarta le őket, hogy ne fázzanak.
A földre pillantottam, a hamura, amelyben maradtak csontszilánkok, még nem vitte el őket a szél, és betemettem a lyukat.
Mennünk kellene, jegyeztem meg kelletlenül. Nem locsoljuk meg, nézett rám a testvérem. Bolond vagy, förmedtem rá, de eszembe jutott, apa mennyire szerette a bort. Elmosolyodtam, és befutottam a házba. A kamrában ott sorakoztak a mama ki tudja hány éves lőréi. Egyet lekaptam a polcról, és rohantam vissza. Ketten fogtuk meg az üveget és tartalmát a bokor tövébe folyattuk. Egészségedre, suttogtam. Akkor sírtam el magam először a nap folyamán.
Robika észre se vette. Gyűjteménye menekülőre fogta, és nem győzte őket visszaterelni a levéltakaró alá.
Kép forrása: Pinterest
