Én
Anyám gyenge. Ragaszkodik a múltjához, ami nincs is. A poros falakhoz, az öreg képekhez a fiókban, de én nem fogom engedni, hogy emiatt tönkretegye az életem. Nekem kell a lakás, a tér, a biztonság, amire családot építhetek. Más választásom és lehetőségem nincs. Ő lassan elmúlik, én azonban maga a jövő vagyok, még akkor is, ha ezt senki nem szereti kimondani. Ha ehhez az kell, hogy kilökjem innen, akkor megteszem. Nem érdekel a sírása, a könyörgése, mert az élet nem a gyengéknek kedvez. Eldöntöttem, mennie kell. Jogom van boldognak lenni és ehhez félre kell tolnom az útból az akadályokat. Jelen esetben őt.
Itt ez a lakás, ami neki csak emlékek kupaca, nekem pedig a lehetőségeké. Nem vagyok hálátlan, de elegem van abból, hogy az ő szabályai szerint kellene élnem. Évek óta hallgatom, hogy tegyek félre pénzt, gondoljak a holnapra, miközben nem engedhetem meg magamnak a normális életet. Lakbér, rezsi, és minden egyre drágább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloknak kell teret adni, de én nem koldulok tovább érte, hanem elveszem. Ő csak kapaszkodik ezekbe a falakba, mert fél a magánytól, de a lakás már az én jövőmé. Tudom, hogy fáj neki, de majd megszokja, hisz mindig azt mondogatta, hogy az életben alkalmazkodni kell. Most rajta a sor, én nem fogok meghátrálni. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez kegyetlenségnek hangzik, de az árnyéka nélkül szeretnék boldogulni. A saját életemet akarom élni, de úgy, ahogy én eltervezem. Jogom van hozzá, elvégre, ha szeret, ha valóban szeret, akkor megteszi, amit elvárok tőle.
Anya sose értett meg, mert mindig a saját életét siratta, és apát, aki hamar lelépett. De én már most tudom, hogy nem fogok tovább albérletben szenvedni, mert itt megvan minden, ami nekem kell. A „szent anyaság” nem mentség mindenre. Ha kell, jogászhoz fordulok, és ordítani fogok, de elérem, hogy az én időm is eljöjjön.
Az anya
Nem értem, hol rontottam el. A lányom szemében már csak felesleg vagyok. A falakon ott vannak a közös emlékeink, a rajzai, a kis keze nyoma a tapétán, amit nem volt szívem levakarni. Az első lépései ezen a parkettán koppantak a rózsás cipőjében, és sírása itt visszhangzott éjszakákon át. Most azonban kimondta, hogy magának akar mindent, és azonnal meg is fogja változtatni a régit. Nem a lakás fáj, hanem az, hogy én már nem kellek neki. Az anyaság, amit megéltem, teherré vált, felesleges volt, mert hiába adtam fel érte mindent, vállaltam túlórákat, virrasztottam, ha beteg volt, hirtelen eltűnt. Én csak akadálya lettem a boldogságának, miközben arra tettem fel az életem, hogy ő boldog legyen.
Egyedül maradok. Már most hallom a csendet, amely körbefon hálójával. Belőlem akar új otthont építeni, mert én már nem kellek neki. Elveszek valahol, és ez ellen aligha tehetek valamit. Elgondolkodtam azon is, hogy mi van, ha megéri? Ha neki ez a boldogság, de a szívem tiltakozik. A lakás elveszhet, de az, hogy a gyerekem szívében nincs már nekem hely, azt fel nem foghatom.
A szülő-gyerek kötelék nem örök? A saját vérem fordul ellenem és taszít el? Mi a fene történik itt? Az ablakok, ajtók, a falak nem számítanak, de a veszteség, ami marad, ha elmegyek, sokkal súlyosabb.
Egyik nap arra ébredek, hogy rájövök, nem lehet engem eltiporni. Elég a csendből, az igazi erőm nem a tiltakozásban, hanem a kitartásban rejlik. Ha a lányom képes minderre, én se leszek könyörületesebb vele. Talán elveszítem őt, de visszanyerem önmagam. Legyen csak háború…
Én
A tárgyalás óta üres vagyok, dühöm lassan elszállt. Nem maradt helyette semmi, Dávid is elhagyott. Vele akartam leélni az életem, mégis azt mondta az ajtóban állva, kezében két szatyorral, hogy ha képes voltam anyámmal ezt tenni, mire lennék képes majd egykor vele, ha majd nem szeretem már annyira, vagy netán semennyire. Maradt a kopott albérlet, ahol penészes a fal a hálóban, a radiátor épp csak működik, és folyton hallom azt a mondatot, ami anyám győzelmét jelenti: Nincs jogalapja, kisasszony. Nincs? Ezt mondta a nyamvadt, öreg bírónő, akinek még az orra is csupa ránc volt, persze, hogy nem nekem kedvezett.
Mégse a vereség a legrosszabb… Más. Nevetséges, de anya soha többé nem keres már, nem hív át szilvásgombócot enni, nem kérdezi meg, vettem-e fel sálat, mert erősen fúj a szél. Kapcsolatunk szakadékká vált, miközben nem ő maradt egyedül, hanem én, akinek már se múltja, se jövője. Új életre vágytam, de a régit is eldobtam. Nincs otthonom, anyám, szerelmem, és már magam sem értem, honnan volt bennem az akkori gonoszság.
Az anya
Győztem. Az enyém maradt, ami az enyém volt. Nem hagytam, hogy elvegye tőlem. Megvédtem és vele együtt önmagam is. Mégis fáj a szívem, mert a szobák üresek, visszhangzik a hiány, és számban keserű íz terjeng. Egy anya sem vágyik arra, hogy legyőzze a gyerekét. Már nincs több vita vagy szúró veszekedés, de nincs nevetés se. Amit ő elveszített, azt elveszítettem én is. Kettőnket. A közös emlékeket. Ezért olyan árat fizettünk, amely nem mérhető semmiben. Felejteni nem lehet.
Este szilvásgombócot csinálok. A lányom kedvencét. Valaha fagyit is kért mellé. Ezen mindig mosolyogtam, de tettem a tányérjára egy gombócot. Fülig maszatosan habzsolta. A fazékban forr a víz és arra gondolok, felhívjam-e mégis, de még túl gyakran hallom a hangját, amelyben egy fikarcnyi kedvesség sincs. Az ajtó bezárult, és a lakatot úgy hiszem, morzsákká eszi a rozsda…
Kép forrása: Pinterest
